Molnár Gábor a Bocuse d’Or lyoni döntője előtt nyilatkozott lapunknak

Azt mondják, igazi versenyzőtípus vagy!

Ezt leginkább akkor mondják, amikor azt látják, mennyire nyugodtan dolgozom a versenyboxban. Az tényleg igaz, hogy ahogy közeledik a verseny, úgy leszek egyre nyugodtabb. Éjjel-nappal készülünk, gyakorlunk, így egyre biztosabban végezzük a tervezett munkaműveleteket, és minthogy a tökéletességre törekszem, a rutin megnyugtató érzése is egyre több terhet vesz le a vállamról.

Küzdő típus vagyok, a versenyzésben pedig valóban ez az egyik legfontosabb adottság; a Bocuse d’Or-on nem feltétlenül a legzseniálisabb szakácsnak van a legnagyobb esélye. Ismerek Magyarországon is egy-két zseni kategóriába sorolható kollégát, ám a versenyzéshez speciális adottságok kellenek.

Megvan bennem a kitartás, a hit és a kellő kíváncsiság. Persze én is küszködtem komoly hullámvölggyel, de ahogy egy jó sportolónak, nekem is felül kellett kerekednem ezen. A Bocuse d’Or Akadémia minden segítséget megadott a jó mentális felkészüléshez is, voltunk még pszichológusnál is.

Mit várhatunk a remek stockholmi szereplés után?

Lyonra még tudatosabban és hosszabban készültünk, ezúttal a menü egyik eleme sem változott a felkészülés ideje alatt, és mindketten (Gábor comis-ja, azaz segédje Pohner Ádám – a szerk.) érezhetően sokat fejlődtünk az elmúlt félévben, tehát megvan minden alapunk a továbblépésre. De nyilván az ellenfeleink sem lógatták a lábukat a közelmúltban.

Jók vagyunk a designban – ez nagyon fontos, hogy ütős legyen, ugyanis a zsűri ahogy meglátja a tálalást, rögtön pontokban fogalmazza meg az első benyomást. Ha a stockholmi tálat 10-ből 2,5-re értékelem, akkor a lyoni legalább 8-as. A hibalehetőségeket minimalizáltuk, ha jól jön ki a lépés, elvben bárkit megelőzhetünk. Nyilván létezik a „papírforma”, de néha úgy érzem, hogyha itt is vakkóstolás lenne, mint némelyik borversenyen, komoly meglepetések is jöhetnének – persze akkor meg elveszne a Bocused’Or show-jellege.

Láttunk már a korábbi években kimagasló eredményeket esélytelenebbnek tartott versenyzőktől, ez is táplálja – szerintem nem alaptalan – önbizalmunkat. Ezzel együtt sikerként könyvelnénk el, ha Széll Tamás két évvel ezelőtti tizedik helyét sikerülne túlszárnyalnunk.

Milyennek kell lennie egy tökéletes tálnak?

Ha az általános elvárásokról beszélünk, fontos, hogy az adott országra jellemző legyen – ez most nálunk a magyar találmány, a sokáig matematikai talányként kezelt gömböc –, asszociálnia kell a felhasznált fő alapanyagokra, és persze figyelemfelkeltőnek, meglepőnek, csillogónak kell lennie. A zsűrit számtalan impulzus éri; minthogy nem túl szerencsés módon, a második napon tízedikként tálalunk, nem elég a jól sikerült látvány, ízben is intenzívet kell nyújtanunk, ezért erős, karakteres ízekkel készülünk. Na és az is sokat számít, hogy legalább a leves forró legyen kóstoláskor.

Mit változtat az életeden ez a verseny?

A szakmai fejlődésről már beszéltünk, ami még biztosan jól kamatoztatható ebben a szakmában, az az, hogy a kapcsolatrendszerem jelentősen bővült a verseny kapcsán. Feltehetően izgalmas kihívások állnak előttem, de nincsenek konkrét terveim, hol dolgozzak majd később. Mobilis vagyok, és döntéskor nem a fizetés a leglényegesebb szempont számomra – feltehetően a gyerekeim érdekeihez fogok megpróbálni alkalmazkodni.

Az sem kizárt, hogy itthon vállalok munkát. Magyarországon sokat fejlődött a vendéglátás az elmúlt években: történt egy óriási ugrás, de közben néhány lépcsőfok ki is maradt. Azt gondolom, a fontos változásokat nem a Michelin csillagos éttermek számának növekedése jelentheti, hanem a sok jó „alapétterem” működése.