Pogátsa Zoltán: A kapitalizmus definíciója a növekedés – Folytatódik a Trade magazin Business Podcastja

A cikk a Trade magazin 2023/8-9. lapszámában olvasható.

– A nemsokára megjelenő könyved címe „Fenntartható gazdaság vagy globális összeomlás”. A cím először elolvasva sokkolt, és azon gondolkoztam, hogy vajon a szerző melyik szcenáriót valószínűsíti. Lesz vajon fenntartható gazdaságunk, avagy számítsunk arra, hogy itt összeomlás jön?

Pogátsa Zoltán közgazdász

– Ennek megválaszolásához oda kell visszakanyarodnunk, hogy egyáltalán miért akartam én a fenntarthatóságról könyvet írni. Számos fenntarthatósággal kapcsolatos előadásra elmentem, elolvastam könyveket, cikkeket, és mindig hiányérzet maradt bennem: még mindig nem tudjuk, mi lenne a fenntartható, és hogyan kellene átalakítani a gazdaságunkat ehhez. És az nagyon frusztráló, hogy bár baj van, egyénenként semmit nem tudunk tenni.

Mivel az e témához kapcsolódó kérdéseket egyben taglaló könyvet nem találtam, ezért írtam egyet. Válaszokat keresve találtam olyan írásokat, amelyek azzal foglalkoztak, hogy mik lennének a társadalom fenntartható formái, mik a zöld technológiák, mik nem azok. Bőséges közgazdasági irodalom szól arról, hogy ki tud olyan átmeneteket levezényelni, ahol nagyon drasztikusan, nagyon gyorsan kell változtatni – erre jó analógia lehet az 1. világháború. A klímatudósok leírják, hogy mennyi időnk maradt még, és mi vár ránk, ha nem változtatunk. A fenntarthatóság számos egyenlőtlenségi kérdést is felvet, hiszen mi van akkor, ha kiderül, hogy nem növekedhet a gazdaság?

És egyébként ez derült ki. A világ összes országa által aláírt és az üvegházhatású gázok kibocsátását célzó Párizsi Klímaegyezmény, úgy tűnik, nem fog teljesülni, és 2030-ra elérjük a felmelegedés kezdetéhez képesti 1,5 fokos átlaghőmérséklet-emelkedést. A kérdésre, hogy melyik a valószínűbb szcenárió, én ma már azt mondanám, hogy a katasztrófa. Ez pedig nem egy nagy pillanat lesz, hanem egy sor klímaeseményből áll össze, amelyek fokozatos nyomásként nehezednek ránk, és amelyek során ellehetetlenülnek országok, olyanok, amelyekben ráadásul demográfiai robbanás van. A klímaválság áttételesen fog visszaütni ránk.

– Mit kell szerinted tenni? Ki fogja ezt megállítani? Melyik ország, cégvezető vagy részvénytulajdonos lesz hajlandó lemondani a növekedésről?

– Nem szabad tovább növekedni, mert ha egy cég vagy gazdaság kibocsátása nő, az anyag- és energiahasználattal, a jelenlegi rendszerünkben üvegházhatásúgáz-kibocsátással, hulladékkal jár. Ezeket lehet csökkenteni, de soha nem nullára.

George Kallis klímakutató szerint már most fölötte vagyunk az úgynevezett planetáris korlátoknak, annak, amit a Föld eltartóképessége lehetővé tesz. Ha csak 3%-kal nőne a gazdaság évről évre az évszázad végéig, akkor 11-szeresére nőne a világgazdaság. Márpedig ez nem fog megtörténni, mert akkor messze túllépnénk minden planetáris korlátunkon. Ha pedig ez nem történhet meg, akkor nyilvánvalóan az összeomlás jön, hiszen bizonyos anyagokból hiány lesz, olyan hulladékmennyiség keletkezik, amit nem tudunk kezelni.

– Ki tud ez ellen tenni? Hol lehet és kell határt szabni a vágyainknak, az elképzeléseinknek, a növekedési mániánknak?

– Mielőtt erre válaszolnék, beszélnünk kell az egyenlőtlenségi kérdésekről. Az Oxfamnek van egy ún. „pezsgőspohár ábrája”, amely szerintem jól szemlélteti, ki mennyire felelős az üvegházhatású gáz kibocsátásáért. A pezsgőspohár tetején lévő felső 1 jövedelmi tized elviszi az üvegházhatásúgáz-kibocsátás felét, a felső 2 deciliteres pedig a kétharmadát, így az alsó 50%-nak nem marad több, mint 10%. Annyira egyenlőtlen a fogyasztásunk a világban, hogy gyakorlatilag a felső 10% már elvitte a felét, a felső 20% a kétharmadát.

A kérdés tehát arra egyszerűsödik le, hogy a fölül lévő 10-20%-nak, azaz az elitnek, milyen ajánlatot tudunk tenni, amiért csökkentené kibocsátását. És én azt gondolom, hogy lehet ilyen ajánlatot tenni.

– Egyéneket értesz az eliten? Mert az ember azt gondolná, hogy a kibocsátásban talán a céges világ inkább „saras”, mint az egyén.

– Osztályokat. Ne legyünk bátortalanok, használjuk ezt a kifejezést: a világban osztályok vannak.

Én nem szeretnék senkit kipécézni. Az egymásra mutogatás és bűntudatkeltés okán még soha senki nem változtatta meg hirtelen a viselkedését. És azt gondolom, hogy nem is nagyon tudja egy olyan rendszerben, ahol az égvilágon minden műanyagba van csomagolva. Hiába gyűjtöm én szelektíven a hulladékot, ha egyéni szinten a legtöbbet megtenném, akkor sem oldódna meg a dolog, mert nem egyéni szinten van a probléma.

Sokat halljuk azt is, hogy az emberek attól boldogok, hogy fogyasztanak, meg nyomkodják az iPhone-jukat. Ez nem így van. Rengeteg adatunk van arra (szerhasználat, depresszió, stressz), hogy az emberek ebben a gazdasági rendszerben egyáltalán nem boldogok. Ebbe a gazdasági rendszerbe beszorítva az egyéb boldogságtényezőik nem működnek, ezért marad számukra a fogyasztás. De ez nem az egyén hibája. És még csak azt se mondanám, hogy a cégeké.

Kapitalizmusban élünk, és a kapitalizmus definíciója a növekedés. További növekedésre viszont nincs lehetőségünk, tehát ez a 400-500 évvel ezelőtt indult gazdasági rend kifutott, és egy más típusú, nem a növekedésre épülő gazdasági rendet kell találnunk. Az pedig már egyértelműen nem kapitalizmus lesz.

„A fenntarthatóság számos egyenlőtlenségi kérdést is felvet, hiszen mi van akkor, ha kiderül, hogy nem növekedhet a gazdaság?”

– Melyek azok az ajánlatok, amelyek kellően kedvezőek ahhoz, hogy valaki az addigi mentalitásán, életmódján, felfogásán, szemléletén változtasson?

– Induljunk ki abból, hogy az emberek ebben a rendszerben nem érzik jól magukat. Ha csak Budapestet vesszük, látjuk, hogy órákat töltenek autóval a dugóban ülve a munkahelyük és az otthonuk között. Pedig ez a probléma megoldható lenne a társadalom másképp szervezésével. Például a zöldek által hangoztatott ún. 15 perces várossal, ahol semmi nincs 15 percnél távolabb az otthonodtól. Ez a táv gyalog, biciklivel, tömegközlekedéssel könnyen megtehető. Képzeljük el például, hogy az összes minisztérium és az összes multi nem egy helyen, hanem inkább szétszórva helyezkedik el.

Az amerikai városokban nincs tömegközlekedés, Hollandiában viszont Rotterdam kivételével az összes város – még a főváros Hága is – 15 perces, biciklizhető város. A városok között pedig nagyon jó a vasúti közlekedés. Ha a holland vagy olasz típusú városszervezés lenne a jellemző, akkor nem lenne szükség annyi autóra, nagyobb lenne a városban a csönd, nem lennének kormosak a falak, nem kellene naponta átutazni rajta. Ha én azt mondom bármely elitnek, hogy megspórolom neki a kétórás dugóban várakozást, és egy zöldebb, élhetőbb környezetben elsétálhat a munkahelyére, ki lenne az a bolond, aki ezt ne fogadná el?

– Az élhetetlenné váló, jellemzően népességrobbanás előtt álló vidékekről elvándorlóknak hogyan lesz helye?

– Először is le kell állítanunk a népességnövekedést, de ez egy külön téma. Akiknek pedig megszületnek, fontos, hogy ne kelljen ugyanazt a tévutat bejárniuk, amit nekünk, ha egyébként rendelkezésre áll elérhető áron az a technológia, ami üvegházhatásúgáz-kibocsátásban, anyagfelhasználásban is sokkal jobb és megoldást jelent a szegénységre.

Magyarországon sok százezer ember él úgy, hogy nem használ áramot, nem tud fűteni, a háza teteje lyukas. Ezt a problémát pár tízmilliárd forintból meg lehetne oldani, hiszen a technológiát már nagyjából egészében ismerjük. A kérdés inkább az, hogy kinek lenne ez a feladata. Én egyértelműen arra jutottam, hogy a növekedésre utalt magángazdaság helyett az államnak.

– Akkor az államoknak vagy egy „szuperállamnak” kell hozni egy döntést a különböző problémákra, azok egyensúlyba hozására?

– Az államoknak. És az államokat emberek alkotják. Az alsó 80% érdeke egyértelmű: életminőségüknek javulnia kellene, lehetőleg fenntartható módon. Fontos, hogy a felső 20% életminősége is jobbá váljon, de ne a fogyasztás és a kibocsátás növekedésével, hanem a rendelkezésre álló idő és az emberi kapcsolatok mennyiségének növelésével. Ha létre tudsz hozni egy koalíciót közöttük, akkor elérhető, hogy az állam zöld technológiák támogatására költse a GDP azon 5-6%-át, ami most sok ezer km-ről szállított, környezetszennyező fosszilis energiára megy el.

Hét évünk maradt a klímaváltozás megfordítására. Mi Magyarországon tudunk tenni a helyzet javulásáért, ezért fontos lenne újrafókuszálni a magyar társadalom beszélgetéseinek, vitái­nak a tartalmát. //