„Ezt nem gondoltam volna” – Moldova György után szabadon

A cikk a Trade magazin 2023/8-9. lapszámában olvasható.

Vendégszerző:
Dr. Köves András
senior board adviser
NT

Mi, a „szakma”, az éves tárgyalásokból álló barikád két oldalán szintén úgy gondoltuk, hogy eljött a békés egymás mellett élés Kánaánja – nem abban az értelemben, hogy nem vitatkozunk, hanem hogy mai divatos szóval „win-win” helyzeteket kialakítva, mindketten a fogyasztót igyekszünk a legjobban szolgálni, és az értékláncot úgy szabjuk, hogy legyen forrás termékfejlesztésre, az ellátási lánc optimalizálására, boltnyitásra, „mörcsire” stb. Ezt szolgálta a kereskedelmi háttérkondíciók folyamatosan finomított rendszere, mely a szakmai viták esszenciá­ját adta ebben a korszakban…

Ennek fényében néhányan, akik szinte a rendszerváltás óta ezen a pályán voltunk, azt vettük észre, hogy a nagyjából egy évtizeddel fiatalabb generáció elkezdett érdeklődni módszereink, tapasztalataink iránt, bennünk pedig függetlenül attól, hogy a tárgyalóasztal melyik oldalán ültünk, kialakult a kölcsönös bizalom és tisztelet, a kézfogás és az adott szó becsülete.

A becsület tisztelete pedig automatikusan hozta, hogy kb. tucatnyi akkori „véleményvezér” úgy gondolta, hogy találkozzunk baráti körben, tárgyalón kívül is. Rájöttünk, hogy több köt össze bennünket, mint ami elválaszt, és egy ilyen baráti klubban talán fesztelenebbül is tudunk tanácsot adni annak, aki figyelni akar ránk. A Klub már megvolt, csak egy patinás összekötő szimbólumot kellett találni: Erre nincs jobb széles e hazában a Lánchídnál.

Így született meg a Lánchíd Klub 2003 őszén, majd az első nyilvános szakmai találkozója Budapesten, 2005-ben, néhány nappal az uniós csatlakozás egyéves évfordulója után – stílszerűen.

Mondhatni, minden turbulenciával együtt 2010-ig jól elvoltunk, segítettünk (a Heim Pál Gyermekkórház számára óriásplakát-­kampánnyal gyűjtött huszonmillió forinttal, az árvízkárosultaknak adományozással éppúgy, ahogy azóta is más rászorulóknak), figyeltek ránk (hiszen számos szakmai témában kérdeztek bennünket szabályzatmódosításhoz vagy akár törvény-előkészítéshez), talán intézmény is lettünk egy kicsit. Lett szakmai sajtóhangunk is, és most is ugyanott látnak napvilágot a megemlékező sorok, mint az akkori vélemények.

Gond azért volt: 2007–2008-ban egy majdnem 1929-es méretű világválság. De kibírtuk. A nehezedő napi tárgyalási helyzetben, az akkor zsugorodó torta felosztásán sem vesztünk össze, mottónkat, „a magyar élelmiszer-gazdaság jövőjéért”, nem tévesztettük szem elől.

A barátságok és a nemes célú egyesületek (bízom benne, hogy ezt elmondhatjuk magunkról) igazi próbáját az orwelli idők jelentik. A mi szakmánkban 1984 2010-ben érkezett el. Volt ebben belső kényszer (diszkontosodás és nettósítás), de külső is bőven: ágazati különadók, extraprofitadók, EPR stb. Közben e-kereskedelem, boltzár, pandémia, háború, sapka-nem sapka ársapka, sötétben bujkáló spekuláció, tucatnyi világtrend és helyi ostobaság, mely folyamatosan próbálta erodálni a Lánchíd mindkét pillérét: az élelmiszeripart és a kereskedelmet.

A Lánchíd Klub mégis megmaradt, sőt, arra is maradt ereje, hogy az általa létrehozott Lánchíd Alapítvány ösztöndíjprogramján keresztül ne csak példát, de lehetőséget is adjon az utánunk jövő generációknak.

Mit nem gondoltam volna? Javaslom kötelező irodalomként Moldova György idevágó élménybeszámolóját a mezőgazdasági repülőkről… (amikor egy pilóta elvitte írónkat műrepülni).

Mit gondolok most? Az Alapítók többsége már a hetedik X-hez közeledik, ki lassabban, ki gyorsabban. Azt gondolom, hogy jöjjenek utánunk ebben a szellemben sokan, minél ifjabb korosztályból gondozzák az együttműködést és az adott szó kiskertjét, ne hagyják, hogy benője a kacagány…

Mit gondolok magunkról? Kívánom, hogy erőben, egészségben éljük meg a 30., 40., 50. évfordulót. Hiszen a hetvenes évek végén is találtak katonát a Csendes-óceánon, aki még nem adta meg magát… //