Magazin: Kicsit személyes

A színpadon 2007 óta minden évben ott álltunk eddig hárman, a főszervező Hermann Zsuzsa, a Lánchíd Klub elnöke, Hovánszky László és jómagam mint a Lánchíd Klub elnökségi tagja. Az akkor alapított közös díjat minden évben szavazással megválasztott személynek adtuk át együtt.

Vendégszerző:
Dr. Köves András
üzletfejlesztési igazgató
NT

Idén, nemcsak azért volt más a díjátadás, mert én nem voltam személyesen jelen, hanem azért is, mert az kapta, aki eddig adta – Hovánszky László.

Sokan eljöttek a díjátadásra azok közül, akiknek az elmúlt években Ő adta át az ikonikus vázát, és a színpadon tapsoltak és gratuláltak. A méltató beszéd mellett többen szót kaptak, és elmesélték, miért tisztelik, miért örülnek, hogy idén, megérdemelten, a legjobb helyre került a váza.

Távolmaradásommal nem szeretnék kimaradni a méltatásból, és ezen az oldalon, megragadva az alkalmat, én is szeretném elmondani, sok más kollégát képviselve, a magam történetét.

1994 egy ködös novemberi napján, egy szakmai gálavacsorára mentem. Akkor még nagyon friss „efemszidzsisként”, hiszen csak pár hónapja igazoltam a Tungsramtól a Zwack Unicumhoz export­igazgatónak. Sok „külkerből” haza­csöppent generációtársam így kezdte akkoriban. Nem ismertem senkit, így megnéztem, ki a társaság közepe. Egy kellemesen visszafogott, ám érezhető eleganciával öltözködő úr körül alakult ki nagyobb tömeg. Aki a fehér zoknik és makkos cipők fénykorában különösen üdítő jelenség volt… Hangja halk volt, de határozott és erőt sugárzó, az egész impresszió nagyon meggyőző volt. Megkérdeztem valakit, hogy ki „Ő”? „Ahoványszky” – hangzott a válasz kis ijedtséggel vegyes áhítattal… „És?” – kérdeztem vissza a tudatlanok hányavetiségével. „Ne hülyéskedj!” – nézett rám a kolléga –, „Ő, a METRO fúúd beszerzési direktora”.
Akkoriban a belkereskedelem szerkezete egy a közértek helyén bimbózó Plusból, ÁFÉSZEK-ből és két METRO-ból állt, és ez Budapesten maga volt a Bécsi út másik oldala.

Az „udvartartás” arról győzött meg, hogy fontos úriemberrel lesz dolgom. Mindkét feltételezés a hosszú évek során, amíg együtt dolgoztunk, igaznak bizonyult. Hovánszky úr, Hoványszky Laci, Hovi…, maradva az Ő eredeti kultúrkörénél, tartotta magát ahhoz, amit én a magyart kicsit törő anyai nagyszüleimtől tanultam: „ein Mann ein Wort” – vagyis „az adott szó szentség”.

Erre az alapra ugyan várat is lehetne építeni, mi beértük egy Lánchíddal, legalább egy klub erejéig, ahol a közös munkálkodás krédója ugyanez volt. Amíg a tárgyalóasztal két oldalán ültünk, mindig úgy gondoltuk, hogy mi nem ellenérdekelt felek vagyunk, hanem olyan kompromisszumban érdekelt partnerek, akik együtt minél többet akarnak eladni, persze mindenki számára tisztességes haszonnal. Nem mondom, hogy ez nem okozott néha belső konfliktust az aktuális főnökeimmel, de megérte.

2002 nyarán azt mondta, hogy majd meglátjuk ki marad akkor is a barátja, amikor nem lesz a kék-sárga logó a neve felett. Mondtam „én biztos”. Elég egy olyan névjegy is, amelyre annyi van csak egyszerűen ráírva, hogy Hovánszky László.

Mi úgy vagyunk itt, majd három évtized közös munka után, mint Humphrey Bogart és Claude Rains a Casablanca végén, elsétálunk a ködbe, és ami marad, az a beautiful friend­ship.

Gratulálok az Életmű-díjhoz, Barátom! //