Sanghaj

Bár Kína kulturális és politikai központja Peking, gazdasági-üzleti szempontból Sanghaj jelentősége magasan felülmúlja a fővárosét. A kínai viszonylatban fiatalnak számító település a Szong-dinasztia idején, a 11. században vált a Jangce deltájának egyik jelentős kikötőjévé, majd a 17. századtól, textiliparának köszönhetően a fontosabb iparvárosok sorába emelkedett. Sanghaj mai vezető szerepét a 19. század mohó gyarmatosítói alapozták meg. Anglia az első ópiumháborúban (1842) kényszerítette rá a császárt, hogy megnyissa a várost a külföldi kereskedők előtt. A brit, a francia, az amerikai koncessziós területek építészetileg az anyaországok stílusát követték, az ott élők saját szokásaikat is meghonosították kínai földön. Sanghaj néhány évtized leforgása alatt belépett a világvárosok sorába, lakossága a századfordulóra elérte az 1 millió főt. A Huangpu (a Jangce mellékfolyója) partján a 20. század elején épült ki a város híres sétánya, a Bund, amelynek épületei ma műemléki védettséget élveznek.
Sanghaj mindkét világháborúban nagyon sokat szenvedett. Itt alakult meg 1921-ben a Kínai Kommunista Párt, amely – a japánok elleni, több évtizedes háborúskodás után – 1947. május 27-én vette át a város irányítását. A korábbi vezető garnitúra Tajvanra, a gyáriparosok jórészt Hongkongba menekültek, a korábban virágzó Sanghaj pedig visszasüllyedt a közepesen jelentéktelen iparvárosok sorába. A város Mao Ce-tung halála után állt ismét talpra. Miután az új, pragmatista kínai vezetés meghirdette a nyitás politikáját, a nyolcvanas évektől elkezdődött Sanghaj viharos ütemű fejlődése. Az egykori belvárossal szemben, a Huangpu keleti partján néhány év alatt kinőtt a földből Pudong, a hipermodern negyed, a sanghaji Manhattan, felhőkarcolóival, luxusszállodáival, gigantikus kulturális intézményeivel. Sanghaj ma Kína kereskedelmének, pénzvilágának központja, és több mint húszmilliós lakosságával a világ egyik legjelentősebb metropolisa.