„Az emberek többsége 25 évesen meghal, de csak 75 évesen temetik el őket” – állította Benjamin Franklin – író, tudós, feltaláló, államférfi – az 1700-as években. Mi ez, ha nem a kiégés egy sajátos megközelítése? Mégis két évszázadot váratott magára az, hogy 1974-ben Herbert J. Freudenberger pszichoanalitikus leírja azt a tünetegyüttest, amit röviden összefoglalva kiégésnek, azaz burnout szindrómának nevezünk.

Nem kevés iróniával állítom azt, hogy a burnout divatos betegség. Egyetlen pozitív hozadéka az, hogy egy jelzés is egyben: ideje változtatni!

Egyszerűsített burnoutcsaládfa

A burnoutnak a kezeletlen distressz (rossz stressz) az édesanyja, a komformizmus az édesapja. Az anyai nagyszülők: feldolgozatlan múlt, sodródós jelen. Apai nagyszülők: reményvesztettség, hitetlenség.

Világrajövetelében, sőt fejlődésében segédkezik a fogyasztói társadalom sajátos értékrendje, a választott hivatás és az egyén fogékonysága a burn­outra.

Testvérei: a stressz, a reménytelenség, a tehetetlenség, a sikertelenség, a félelem, a depresszió, és még hosszasan lehetne sorolni. A családban jelen van egy nagybácsi is, őt céltalanságnak hívják. Közeli rokonok a maximalizmus, a fontosságérzet és az önismeret hiánya.

Vannak rejtőzködő családtagok, és nem egy burnout születik „csonka családba”…

Ahhoz, hogy a kiégésünkkel eredményesen megküzdjünk, vagy éppen rájöjjünk, hogy az áldozatai között vagyunk, tisztában kell lennünk azzal, hogy mit takar ez a kifejezés.

A kiégés egy tünetegyüttes. A megterhelések, a kezeletlen stresszek nyomán fizikai, érzelmi, mentális kimerülés lép fel, ami idővel a célok és a hozzájuk vezető tettek elvesztésével és reménytelenséggel jár. Szomorú, de a végső megálló az egyén halála.

Stációk

Jézus kínszenvedéseinek egy-egy állomását hívjuk stációnak. A kiégésnek is vannak „megállói”, bár a szakmán belül is megoszlanak a vélemények ezek számát és elnevezését illetően. Nézzük meg – Thomas M. H. Bergner után szabadon –, melyik az a három stáció, amelynek a végére érkezve már csak a nihil, azaz semmi sem marad.

Az első állomás roppant megtévesztő lehet mind az egyén, mind a környezete számára.

Ez az aktivitás és az agresszió fázisa.

Lelkesedés jellemzi, egyre nagyobb pörgés és a fokozott teljesítmény, ez már sokszor maga a hiperaktivitás. Kéz a kézben jár ezzel a türelmetlenség és az agresszió.

(Ha ilyenkor próbáljuk meg szembesíteni az illetőt a kiégéssel, a tagadás a legjellemzőbb reakció a részéről: „Én kiégve? Hát nem látjátok, hogy egyre pörgősebben és eredményesebben végzem a munkám? Hogy türelmetlenebb lennék? Hát persze, hiszen ennyi értetlen, motiválatlan ember között mi más lenne a reakcióm. Agresszív is lennék? Talán. Néha. Annak meg a stressz az oka.)

A második fázis a menekülés és a visszavonulás. Itt már a lelkesedés és a nyitottság alábbhagy. Növekszik az „egyre kevesebb időm van” érzése. Erősödik a távolságtartás másokkal, sőt saját magával is, és ez a nyugalom és védettség illúzióját kelti az egyénben. Az empátia helyét sokszor a cinizmus váltja fel. Megjelenik a rettegés, ami többnyire indokolatlan félelemmé válik. Koncentrációs nehézségek léphetnek fel, illetve növekszik a változások iránti belső ellenállás.

A harmadik stáció az elszigetelődés és a passzivitás fázisa. (Ha beszélhetünk betegségtudatról, akkor az leginkább ebben a szakaszban jelenik meg.)

Az egyén motiválatlanná válik, gépiesen, örömtelenül teszi a dolgát, kapcsolatait drasztikusan leépíti. Jövőorientáltsága eltűnik, üresség váltja fel a helyét. Megjelenhetnek az olyan pótszerek, mint az élet hedonista élvezete, az alkohol, a kábítószer vagy a gyógyszerek. Idővel a depresszió szemmel is láthatóvá válik. Az elszigetelődés, a magány, a céltalanság már az élet értelmét is megkérdőjelezheti. Sajnos egy mély depresszív hangulattragédiák sorához vezethet.

(Folytatjuk)