Magazin: Feladat és megosztás

Kozák Ákos PhD
jövőkutató – szociológus

Egy jövőkutatónak persze mindig kedves, ha vállalatok hosszabb távra terveznek és tisztában vannak vele, sőt, felvállalják a kockázatát annak is, hogy esetleg semmi lesz a most kifejlesz­tett technológiából. Még az is elképzelhető, hogy rossz irányba mennek a fejlesztések, de a mai komplex innovációs környezetben nincsenek kész receptek.

Egy ismert német szociológus, Armin Nassehi a társadalmi párbeszédről szóló értekezésében fejti ki, hogy állandóan próbálkozni kell, új megoldásokat kell „piacra dobni”, teret kell engedni az új ötleteknek és kezdeményezéseknek. Ő mondja, hogy ellentétben egy vállalat irányítási mechanizmusaival, társadalmi színtéren nem, vagy nehezen érvényesülnek a parancsok, egyirányú vezetési módszerek, mert sok-sok érdekcsoport feszül vagy kooperál egymással (nagyvállalatok sem tudnak csak kemény irányítási feltételek között működni – teszi hozzá a szerző).

Ki lesz az úr?

Mindezek miatt kell komplex módon kezelnünk a jövő élelmiszer-iparágát. Azt már megtanultuk, hogy a hatvanas, hetvenes évek gyártói erőpozíciója után jött a nyolcvanas (nálunk kilencvenes) évektől datált – a kereskedők által meghatározott – korszak. A legutóbbi évtizedről sok marketinges állította, hogy eljött a vásárlók és fogyasztók ideje, amikor is ők fogják diktálni az irányt és az ütemet. Én ebben nem nagyon hittem, és azt a nézetet képvisel(t)em, hogy a modern (kultúrtörténetileg már inkább késő modernről beszélünk) fogyasztó hagyja magát sodorni az árral, és szituatív, tehát nehezen kiismerhető módon nyúl új ötletekhez, márkákhoz.

Dacára a co-kreatív koncepciónak, az ételek és italok terén nem látom tömegesnek ezt a termékfejlesztési irányt. Egyenrangú partnerként képes viselkedni a fogyasztó, sok esetben jól informált, van termékismerete, de valójában nem szól bele az értéklánc, értékteremtés folyamatába. Ha egy egyenlő oldalú háromszögben ábrázoljuk a beszállítót, kereskedőt és a vásárlót/fogyasztót, akkor is nagy adag jóindulattal kezeljük a kérdést.

Tudják, hogy tudjuk, hogy tudják…

Szinte bizonyosak lehetünk, hogy a következő öt-tíz évben jóval nagyobb hangsúlyt kapnak a környezeti – fenntarthatósági, az etikai – gyártási és a közegészségügyi témakörök. Ezzel egyrészt nem mondok újat, másrészt itt sem azt gondolom, hogy a fogyasztók szuverén kívánságukat, preferenciáikat fogják közvetíteni a szereplők felé. Egy többdimenzionális kommunikációs mezőben reflektálnak a politika és a gazdasági szereplők partikuláris érdekviszonyaira, az ezekben megfogalmazott politikai és szakpolitikai elképzelésekre. Ez azután lecsapódik a döntéshozóknál, és újra visszakerül a „fogyasztók asztalára”. Például, ha azt akarná a (szak)politika, hogy lehessen génkezelt termékeket Magyarországon értékesíteni, 2-3 évébe kerülne (az érintetteknek), és a többség átállna (most tekintsük el attól, hogy most is jelen van). A fogyasztók tudják, hogy mi tudjuk, hogy ők tudják…

Nemcsak lehet, kell is alakítani a jövőt

Mindez a kényszer, a párbeszédre való ráutaltság a (szak)politika, a vállalatok és a fogyasztók között egyszerűen a demokratikus rendszerek természetéhez tartozik. De kinek mit kell tennie ebben a játékban?

A politika és az ágazatot irányító hatóságok, szervezetek feladata az, hogy megtalálják és folyamatosan biztosítsák a kényes egyensúlyt az egyes alrendszerek, ökoszisztémák között. Nehezen lesz sikerre vihető az egész fenntarthatósági kérdés, ha a gazdasági szektorok nem találják meg számításukat. Szabályozói oldalról meg kell teremteni a digitalizáció és a robotizáció adta lehetőségek és a munkaerőpiac közötti balanszot, nehogy úgy járjanak kiszolgáltatottak tömegei, mint az „American Factory” című filmben.

Úgy látom, hogy ezt az irányítói szerepet egyelőre csak huzakodva veszi magára a politika, pedig a közösségi média zabolátlansága intő példával szolgálhat. Már most ki kell dolgozni az Ipar>4.0 emberi erőforrásokat érintő kereteit, és ezek már most sem csak az autóipari beszállítókat illetik, hanem az élelmiszergyártókat is. A jövőt nemcsak lehet, hanem kell is alakítani, különösen, ha a jogszabályt alkotókról van szó.

Egymással karöltve

A vállalatok is egymásba kapcsolódó fogaskerekek, a gyártók a kereskedőkkel és a háttérjátékosokkal karöltve tudnak sikeresek lenni. Ez utóbbi szereplő alatt az adat- és szoftverbeszállítókat, feldolgozókat értem. Ha pusztán nagy tömegű adatot nyomnak bele a vállalati adattengerbe, abból még nem lesz táplálékban (információban) gazdag ökológiai rendszer. Együtt kell formálniuk és terelniük a fogyasztókat az új ízlések, csomagolások, termékötletek felé. A gyártóknak el kell érniük azt a bizalmi szintet, ahol a vásárló nyugodtan veszi le a fizikai vagy virtuális polcról a portékát. Az élelmiszer-előállítás különleges elbánást igényel az érintettek részéről, hiszen nem egy bőröndről van szó.

A kereskedőknek a jövőben felül kell vizsgálniuk profiljukat, és óvatosan, kísérletezve át kell kalandozniuk az előállítás területére. Az in-door farming ékes példával szolgál arra, hogyan lehet egy szupermarket kínálatába is új színt hozni, úgy, hogy az értékláncon is továbblépünk.

Az információs szolgáltató cégeknek pedig egyre jobban partnerré kell válniuk, és fel kell térképezniük, milyen adatforrásokkal dolgozik az adott cég, és kik, mire használják az ebből nyert tudást.

Új erőre kaphat a lojalitás

Ami a fogyasztókat és vásárlókat illeti, ők sem csak passzív szereplői ennek a gépezetnek, még ha nem is irányítói. Úgy vélem, hogy a céltalan csapongás termékek és márkák között tompulni fog, és a lojalitás ismét erőre kaphat. Miért gondolom így?

A fenntarthatóság eszméje és az eszerint működő ökoszisztémák – még ha az elérésére irányuló elveket és intézkedéseket szuperideális esetben együtt is alakítja ki a három szereplő – mégis csak egy kényszer táplálta jelenség. Ma és még sokáig problémahalmazként tekintünk rá, és ez sokakban vált ki rossz érzést, frusztrációt. Márpedig, ha ez felmerül, ott szükség lesz a gondoskodó állam, a támogató gazdasági szereplők aktív fellépésére. Ezzel nincs is baj, ha példamutató és progresszív megoldásokat kínál az érintettek számára. A jövő gazdaságában nem mindenki lesz shareholder, de már most mindannyian stakeholderekké váltunk. //