Zöld téma lett az ehető kanál

A világban időről időre feltalálják az ehető kanalat – az információéhes közönségnek tetszik a hír, aztán elfelejtik az egészet. „Elfelejtette” a catering szakma is, hogy 2011-ben például egy amerikai cég innovációs díjat nyert az USA Nemzeti Gasztronómiai Szövetségének éves seregszemléjén Asian Spoon néven futó, falatkák tálalásához készített ehető „snack kanalával” – de nem jött össze nekik a nagy áttörés.

Kisebb-nagyobb vállalkozások most is ajánlanak ehető kanalakat különféle ízekben, sőt, még a gofrisütőkbe is gyártanak olyan betétet, amellyel kanál-
alakú tésztát lehet sütni. De amíg „csak” a kreatív tálalásról van szó, a továbblépésnek nincs esélye; divatról van szó, ami elmúlik.

Ám nemrégiben megint mintha felfigyelt volna a világ: számos hírportálon lehetett olvasni az indiai Bakeys nevű vállalkozásról, amely – „kezdetlegesnek” mondható módszerekkel (azaz kézi munkával), de már nagy mennyiségben – ehető kanalakat gyárt rizs-, búza- és köleslisztből, tartósítószerek nélkül. A cégtulajdonos állítja, ha nagyobb mennyiségben készítené kanalait, olcsóbb lenne, mint ugyanaz műanyagból (100 db ára most 4 dollár, azaz közel 1200 forint). Termékeinek erénye az is, hogy ha valaki nem akarja elfogyasztani őket, azok hulladékként 4-5 nap alatt elbomlanak.

Statisztikák szerint csak Indiában 12 milliárd darab műanyag evőeszközt használnak el évente! Ha a világ műanyag evőeszköz-állományának csak egy százalékát ehetőkkel lehetne kiváltani, komoly mértékben csökkenne a gasztronómia ökológiai lábnyoma. Ma, amikor éttermek egészen extrém dolgokkal próbálják bizonyítani a fenntarthatósággal kapcsolatos elkötelezettségüket, ez is egy – akár innovatív irányokat is teremtő – módja lehetne a harcuknak.

A témáról a Budapest Party Service, hazánk egyik vezető catering cégének kreatív séfjét, az Európa több csúcséttermében is tapasztalatokat szerzett Kiss O’Shea Dánielt kérdeztük.

– Az ehető kanalak virágkorát én bő 10 évvel ezelőttre teszem – ma ezek már az old fashion kategóriába tartoznak. Némi fantázia talán azokban az ehető villákban, szúróeszközökben van, amelyekre falatokat lehet feltűzni. Ám ezek sem illeszkednek a ma divatos egészségtrendekhez, hiszen szénhidráttartalmú alapanyagok nélkül nem lehet őket elkészíteni. Persze ha a megrendelő úgy kívánja, minden megvalósítható, de elképzelni sem tudom, itthon hol tudnánk ilyesmit beszerezni. Ha mindenáron ehető „hordozókban” kellene gondolkodnom, valószínűleg a rizspapírban keresném a megoldást. Ha pedig az evőeszközök területén kéne a környezetvédelmi elkötelezettségre utaló megoldást keresnem, inkább az újrahasznosított papírból készülő kanalakat, villákat ajánlanám.

Tiszteletre méltónak tartom azokat a szakmai médiában olvasható éttermi erőfeszítéseket, amelyek célja a konyhai munka ökológiai lábnyomának csökkentése, ezzel együtt úgy látom, igencsak kevés magyar vendéglátó-vállalkozás viselné el azt a költségnövekedést, amit ezek a próbálkozások magukkal hoznának. Ráadásul Magyarországon sokszor még a „hagyományos” környezetkímélő megoldások alkalmazása is akadályokba ütközik, például hiányos a megfelelő hulladékkezeléshez nélkülözhetetlen infrastruktúra. A szakács jó esetben praktikusan elkülöníti a különféle hulladékokat, de arról legfeljebb csak félinformációkat kap, hogy mi történik azokkal ezután. Az USA-ban óriási üzlet a biohulladék összegyűjtése: Kaliforniában például komposztálás után a nagy borászatoknak adják el azt dollárszázezrekért.