Csernus Imre: „Az életet ajándékba kaptuk, rajtunk múlik, hogy e lehetőséget megfogjuk vagy nem”

Folytatódik a Trade magazin Business Podcastja

– Hogy tudod megcsinálni azt, hogy nem engedsz tudatosulni semmilyen információt azzal kapcsolatban, amit látsz és hallasz? Ez a képesség sokaknak sokszor nagyon jól jönne.

Csernus Imre pszichiáter

– Január elején volt 30 éve, hogy először bementem a Lipótmezőre, tehát 30 éve vagyok gyakorló orvos. Megtanultam tiszteletben tartani a másik embert és nem rákényszeríteni azt, amit én gondolok, hanem meghallgatni, és ha nem kérdezi, hogy mi a véleményem, akkor én nem fogom elmondani. Nekem ez a tisztelet jele. Bárki meg tudja tanulni elfogadni és tisztelni a másikat. Szerintem ez nem egy bonyolult dolog.

– Volt egy műsorod, a „Bevállalja?”, ahol elég erőteljesen bemásztál a beszélgetőtársaid intim szférájába. Azt hogyan lehet érezni, hogy ott hol a határ?

– A műsor során nem mentem le olyan mélységekig, mint négyszemközt szoktam. A hétköznapi embernek azért volt ez megdöbbentő, mert olyan dolgokról kezdtem el beszélgetni, ami őt is érdekelte. A magyar populáció érzelmi szempontból nagyon zárkózott, és nagyon nagy a megfelelési kényszer, ami ötvöződik bizonyos érzések és gondolatok fel nem hangosításával. Ráadásul az emberek sok szempontból úgy gondolják, hogy amiről nem beszélnek, az nincs. Én ezt szóba hoztam, és ez ütött.

– Még mindig van megfelelési kényszer? Látsz ebből a szempontból itthon változást?

– Ez egy nagyon érdekes kérdés – ezek a dolgok általában nem öröklődnek, ezeket tanuljuk. Azt mondják a tudorok, hogy annak, ahogy egy adott szituációban reagálunk, körülbelül kétharmada a szülőktől eltanult konfliktuskezelési modellek utánzásán múlik. Régen azt hitték, hogy a genetikai tényezők aránya sokkal nagyobb, majd kiderült az, hogy „nézd meg az anyját, vedd el a lányát”.

– Mit tehet az a szülő, aki megfelelési kényszerrel küzd, és a gyermekének nem ilyen mintát akar adni? Pláne, hogy közben nincs is esetleg azzal tisztában, hogy ő megfelelési kényszerrel küzd.

– Lehet, hogy fura lesz, amit most mondok: ideje lenne a nagy többségnek felnőni. Érzelmi szempontból nagyon sokszor nem következik be a felelősségvállalás, azaz bármilyen konfliktusnál előszeretettel mutogatunk másokra. Hibás a rendszer, a politika, a környezet, a nagyváros, a kisváros, a szomszéd, a bárki. Nagyon ritkán hallom, hogy valaki úgy kezdi, „oké, ez bekövetkezett, de az én felelősségem ebben az, hogy…”.

Persze vannak, akik rájönnek, hogy a mutogatással valójában nem érnek el semmit, attól az életük még nem lesz szép és jó. De sokan rengeteg energiát pocsékolnak el a siránkozással, miközben az idejük telik. Változás nélkül jönnek az újabb pofonok és a depresszív tünetek, pánikreakciók. Szándékosan használom a reakció szót, mert itt nem valódi depresszióról, pánikbetegségről van szó. Ezen csak a megfelelő konfliktuskezelés változtathat, amelynek során nekem sikerélményeim lesznek, ami fejleszti az önbizalmat.

„Ha az emberek elkezdik mosolyogva jól érezni magukat a bőrükben úgy, hogy a saját felelősségüket kezdik el nézni, abban a pillanatban minden meg fog változni”

– Nem olyan régen jelent meg az új könyved „Én és te” címmel. A cím abban az értelemben figyelemfelkeltő, hogy nem a te áll elöl, ahogy megszoktuk. Ezzel azt akartad demonstrálni, hogy ha nem tudsz magaddal jóban lenni, akkor hogyan lennél jóban másokkal?

– A legtöbb ember nem tudja, hogy az önbizalomhiány kialakítja a társfüggőségre való hajlamot. Egyszerű logika: ha én egy adott konfliktust nem merek megoldani, és a másikra hagyatkozom, akkor elkezdek függni tőle. És ha függök tőle, akkor kiszolgáltatott helyzetbe hoztam magam annak ellenére, hogy ez nekem kényelmes és az egómat simogatja. Ez viszont azt eredményezi, hogy az önbecsülésem csökken, a másik részéről pedig csökkent a tisztelet irányomba. Tehát óriási kapufa.

Nekem nagyon fontos az, hogy egy ember önmagával szemben mind racionális, mind érzelmi szempontból kiteljesedjen, és megtegyen mindent, amit tud és érez, és vállalja a felelősséget mind a racionális, mind az érzelmi konfliktusokért és megoldásokért is, a gyakorlatban is.

– Ha valaki elolvassa bármelyik könyvedet, az ott olvasottakat tudatosan használva tud javítani saját magán?

– Bár a legtöbb ember felismeri azt, hogy fontos lenne például fokozatosan konfrontálódnia a félelmeivel, a biztonságkeresés során látják ennek az óriási veszélyét. Tehát én szeretnék más lenni, de ráébredek arra, hogy amit én addig neveltem, az egy nagy odvas fa, amely, ha jön egy váratlan nagy vihar, ki fog dőlni. Ha jön a vihar, a legtöbb ember ösztönösen visszarohan a nagy fájához – a régi, berögzült szokásaihoz –, mert azt gondolja, hogy hátha most megússza.

Azok, akik elkezdenek magukkal foglalkozni, összeírják, hogy melyek azok a konfliktusok, amelyek őket zavarják, csinálnak egy rangsort, és a kicsik megoldásának gyakorlásával kezdik, utána előveszik a következő szintet, azoknál be fog következni a változás.

– Nagyon sokszor hívnak téged cégek nemcsak előadást tartani, hanem képzési programokba. Hogy látod a hazai vállalati kultúrát? A vezetők mennyire felnőttek, mennyire érzik annak a felelősségét, hogy nagyon sok embernek a léte és jólléte függ attól, hogy ők milyen döntéseket hoznak, és érzelmileg hogyan kapcsolódnak a kollégákhoz?

– Kezdenek rájönni, hogy ez fontos tényező. A cégvezetők egyre nyitottabbak erre, mert ha nem lennének nyitottak, akkor a saját bőrükön tapasztalnák, hogy hiába megy jól a cég, a családi életük például katasztrófa lesz. Szépen-lassan megértik a testi-lelki egyensúly megteremtésének a fontosságát.

Egy-két éve potens cégek tulajdonosai jöttek el hozzám, és felvetettek egy nagyon érdekes kérdést azzal kapcsolatban, hogyan következzen be az utódlás, hogyan tudják átadni a stafétabotot. Ez a helyzet egy cégvezetőnek ugyanolyan, mint a saját gyerek, akivel kapcsolatban nem akarják elfogadni, hogy az felnőtt, és itt az idő a továbblépésre, a megújulásra. Ki kellett derítenünk, mi az oka annak, hogy valaki ezt nem meri meglépni. Nagy vitáink voltak.

– Az Y- és Z-generáció teljesen máshogy szocializálódott, mint mi. Hogy fogunk mi együtt élni, dolgozni 10-20 év múlva?

– Nem vagyok jós, de látok pozitív tendenciákat. Például a gyereket vállaló fiatalok teljesen másféle attitűddel kezdenek el nevelni.

– Én kívánom a jövőnek, hogy érzelmi szempontból is felnőtté váljon, mert akkor a Magyarországon élők élete teljesen meg fog változni. Örülni fognak a kicsinek, nem fognak összeroskadni a kudarctól és a fájdalomtól, és így megtanítják a gyerekeiknek, hogy ez az élet velejárója. És a fiatalok sem fognak kétségbeesni, ha valaki nemet mond nekik, ezért nem lesznek frusztráltak. Előbb-utóbb optimista nemzet leszünk.

– Ha én kijelentem, hogy szeretnék érzelmileg felnőni, akkor mi a következő lépés?

– Úgy érzem, hogy a felnőttséghez mindig szükséges egy megmérettetés, egy fájdalmas megmérettetés, amikor én meghozom a frankó döntésemet. Fontos kommunikálni a környezetemmel, fontos őszintén kommunikálni az érzéseimről, a félelmeimről, és megfogalmazni hangosan a konfliktusaimat, kimondva önmagam felelősségét mindenben.

A legvégén úgyis egyetlen emberrel van elszámolnivalónk: önmagunkkal. Mindannyian meg fogunk halni egyszer, de nem mindegy, hogy milyen szájízzel. Vergődve? Elfogadva, hogy volt 70-80 évnyi élet, de vajon mertem-e élni mindent beleadva? Ha nem, akkor jön a frusztráció. És az keserves, de egyelőre az emberek nagy többsége vergődve megy el.

– Lehet úgy jól élni, hogy ne kelljen folyamatosan újjászületünk, hanem az adott pillanatban egyszerűen jól érezzük magunkat, megéljük a pillanatot, azt hogy az életünk minden területén jól működünk?

– A kell szó mindig a megfelelési kényszer szimbolikája. Nem kell. Valójában döntési lehetőségek vannak. Ha az emberek elkezdik mosolyogva jól érezni magukat a bőrükben úgy, hogy a saját felelősségüket kezdik el nézni, abban a pillanatban minden meg fog változni. Amíg nem, addig mutogathatunk egymásra, a valódi konfliktus önmagunkban nem fog megoldódni.

Az életet ajándékba kaptuk, ezt a lehetőséget meg lehet fogni vagy nem, az érzéseinket ki lehet mondani, vagy nem. Ez egy választás. Rajtunk múlik. //

Ez a cikk a Trade magazin 2023.5. számában olvasható