A nagy zabálás

A civilizáció első jele az ételmegosztás

Magányos nassolás – közösségi húsevés
A főemlősök (a közvetlen emberszabású rokonok) ébrenlétének 80 százaléka azzal telik, hogy bogyókat keresnek és eszegetnek. Az evés ugyan csoportosan zajlik, de amit találtak, mégis magányosan és azon nyomban fogyasztják el. Nem osztják meg másokkal. A gyűjtögető életmód magányos és egoista. Orális történetünk eme – 10 millió éves – rétegéből maradt ránk a nassolás, ami éppen ilyen magányos, titkos eszegetés, és legfőképpen édes bogyókra, csokikra, rágcsálnivalókra vonatkozik. A karácsonyi hagyományokban a szaloncukor képviseli ezt az egoista evési szokást. Az evés másik rétege a húsevés. A csimpánzok is vadásznak néha. A vadat viszont csakis csoportosan tudják befürkészni, s a közösen elejtett prédát együtt falják fel. A húsevés tipikusan közösségi esemény. A majmok ott eszik meg a húst, ahol elejtették a vadat, de csak annak jut a lakomából, aki részt vett a vadászatban.

A civilizáció első jele: az ételmegosztás
A közösségi húsevés hagyománya a legkülönfélébb civilizációkban a mai napig továbbélt, de számos változás is megfigyelhető. Az ember a prédát nem a vadászás helyén falta fel, hanem a közösségi táborba vitte, és ott megosztotta olyanokkal is, akik nem vettek részt a vadászatban, de még rokoni viszonyban sem voltak. Az elődünk ekkor – kb. 3-4 millió éve – fékezte meg először állatias ösztöneit, nem falta fel rögtön a vadat, hanem közösségi célokra ajánlotta. A húsevés tehát nem egyszerűen egy vadállatias ösztön, hanem az emberi civilizáció kezdőpontjának tekinthető. A közös vadászat sikerét ősünnep koronázta, közösen felfalták a zsákmányt. Számos nyelvben a lakomát és az ünnepet ma is ugyanazzal a szóval fejezik ki, ilyen pl. az angol „feast” szó. Ünnep az, ha van mit enni – és ha ünnep van, akkor enni kell. Azóta is minden nagy társasági esemény, fordulópont közösségi evéssel végződik. Az „őseseményt” éljük és ismételjük meg az ünnepeken, legyen az húsvét, gyerekszületés, névnap, lagzi vagy halotti tor. Így a karácsony csúcspontja is a közös húsevés.

A legerősebb archetípus: a bőségvágy
A karácsonyi nagyevés lélektana a történelem előtti időkben gyökerezik. A legelső emberábrázolások 300 ezer éve jelentek meg, az ezt követő 280 ezer paleolit évben alig változott az emberkép. Az ábrázolás egyetlen motívuma és tárgya egy vágyképlet: a kövér nő. A paleolit Vénusz (a túlfogyasztó ember) a leghosszabb ideig regnáló – emberre vonatkozó – archetípus. A Willendorfi Vénusznak ezért nem csupán történeti, hanem lélektani jelentősége is van. Időről időre búvópatakként kerül tudatközelbe a mesék terülj-terülj asztalkája, kolbászból font kerítése, mézeskalács háza stb. képzetében. A középkori zabálási utópiáktól Móricz Zsigmond éhenkórász hőseiig a willendorfi vágyképlet mondatott ki: „Csak egyszer jóllakni!” Ez aktivizálódik az ünnepek nagyevésében, a modern kori elhízás epidemiológiai adatokban – s a rendre elbukott fogyókúrás próbálkozásokban is. A modern ember tudatosan fogyni szeretne, míg a benne settenkedő Willendorfi Vénusz gömbölyödni akar. Az éhezéstől való tudattalan félelem kollektív túlélési stratégiája: annyit enni, amennyi van, és akkor, amikor lehet.

A teljes cikk itt olvasható.