Volt egy csapat…

Egyszer volt, hol nem volt, talán igaz sem volt… Így kezdődik a mesék többsége. Ha szeptember 28-án nem találkozom egy tréner kollégával, ez a cikk meg sem született volna, mert talán túl személyes. Vagy mégsem?A találkozás szeptember 28-án egy baráti összejövetelen valahogy így esett: egy kollégám szólt, hogy a buliba csöppent „ismeretlen” szeretne velem beszélni.
– Szia! Egy sört jöttem le meginni a szálloda bárjába, és gondoltam, hogy valami vállalati buli – üvöltött diszkréten a fülembe, mert a teremben már komoly hangerővel ment a karaoke. – Tetszett a hangulat, és beszéltem az egyik sráccal. Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ez egy olyan vállalati buli, ami nincs. Merthogy a vállalat, aminek a nevében buliztok, közel tíz éve nem létezik. Amikor megkérdeztem tőle, hogy ez hogy is van, rád mutatott, és azt javasolta, hogy azzal a kék inges sráccal beszélj, neki van valami köze hozzá. Van kedved egy kicsit beszélgetni erről?
Volt. Így aztán az ő söre és az én kávém fölött nosztalgiáztam és büszkélkedtem a csapattal, hogyan is volt az a hőskori történet az RJR Hungary idejében.
1994-ben kerültem a céghez azzal a feladattal, hogy építsem, fejlesszem, alakítsam át a sales csapatot, és az akkori 2,4 százalékos piaci részesedést – kart karba öltve a marketingcsapattal – növeljük meg.
Az érkezésemet követő néhány hétben megküzdöttem a 20 fős csapat bizalmáért.
Elfogadtak. Így aztán közösen vetettük bele magunkat az „építkezésbe”. Átgondoltunk, átszerveztünk, átalakítottunk és bővültünk. Néhány hónapon belül egy közel 50 főt számláló szervezet koptatta az aszfaltot, az akkor nem kis feltűnést keltő sárga „Camel Trophy” hangulatot idéző Ssang­Yong dzsipekkel. Bevezettünk új termékeket, növeltük a disztribúciót, promóciókat szerveztünk, tettük a dolgunkat. Tanultunk a sikerekből, és még többet tanultunk a kudarcokból. Sokat és intenzíven voltunk együtt. Odafigyeltünk egymásra.
Volt bennünk versenyszellem, és nagyon egyfelé húztunk. A teljesítménnyel sosem volt baj, mert aki nem volt közénk való, azt hamar kivetette magából a csapat.
Ez tartott ’97-ig, amikor megszületett az a döntés, hogy siker ide, siker oda, az RJR kivonul a magyar piacról. Ehhez én nem akartam asszisztálni, és kiszálltam. Ezután a céget az importmanagement szépen, csendben bezárta, a csapatot szélnek eresztették. Egy szűkebb társasággal persze tartottuk a kapcsolatot, és néhányan dolgoztunk együtt a későbbiekben is.
– Nézd – mondja beszélgető partnerem –, ez idáig oké. Magam is értem el szép sikereket, de azt még most sem értem, hogy mi az, ami miatt még ma is összejöttök?
A kérdés meglepett. Tényleg! Nekem ez eddig olyan természetes volt!
Amolyan „atyai” szeretettel néztem végig a zajos teremben diskuráló, jókedvű, egymásnak örülő srácokon.
Mennyi tehetséges és felkészült ember! Mára már a többségük sikeres vezető. Elfoglaltak, és mégis szakítottak egy estét erre az összejövetelre. A beszélgetések ott folytatódnak, ahol abbamaradtak 6 éve a második találkozón.
Furcsa érzés kerített hatalmába, mintha az egész csak tegnap történt volna, és mint egy bakfis, elérzékenyültem. Ekkor lépett hozzám Fecsó, és látván, hogy éppen nem a tökös főnöki formámat hozom, átölelte a vállamat és megkérdezte: „Ugye, büszke vagy ránk?”
Naná, feleltem, és zavarom leplezendő, gyorsan beálltam a már jókedvűen, amúgy üvöltő dervisként karaokézó kórusba.
Tulajdonképpen számunkra nem történt semmi különös, „csak” összejött a csapat. Azonban a külső szemlélő meglepetése elgondolkodtatott. Tényleg ilyen „fehér hollók” lennénk?
Sokat változott a világ. Gyorsult a tempó, nem lett egyszerűbb és bőkezűbb az élet. Kevesebb idő és figyelem jut egymásra, egymás megismerésére, a közös értékek megteremtésére.
Amikor azon gondolkodtam, hogy mennyire volt tudatos, amit akkor és ott csináltunk, be kell látnom, hogy nagymértékben az ösztöneimre, az ösztöneinkre hallgattunk. Nem hallottunk még az érzelmi intelligenciáról, finoman szólva nem voltunk tisztában Maslow, Herzberg vagy McClelland motivációs elméleteivel. A coaching szemléletű vezetési modell azt jelentette, hogy odafigyeltünk és a magunk hibáiból okultunk.
Ösztönös volt, néhány lelkes és elkötelezett ember útkeresése. Ha ma kellene nekifogni, valószínűleg valami hasonlót próbálnánk, de tudatosan. Sokkal tudatosabban, annak ellenére, hogy a végeredményt nem hiszem, hogy túlszárnyalhatnánk. Az értékesítés és a csapatépítés azonban egy ilyen műfaj. Mindent, mindig meg kell próbálni jobban és még jobban, aztán majd annál is jobban csinálni.