Vállalati futball

Nemrégiben egy fejlesztési program előkészületeként fia­tal, tehetséges, néhány év szakmai tapasztalattal rendel­ke­ző munkatársak – területi képviselők – napi operatív felada­tai­val ismerkedtem (ismét). A cél az ESP-képzésük (lefordítva: Hatékony Értékesítés Programja) testre szabása volt. Sok minden változott az elmúlt évek alatt: PDA, kamerás mo­biltelefon a polcképek dokumentálásához, telefonkonfe­ren­ciák, „brandelt” autók. Mégis, bár a fejek újak, a bennük rejtező gon­do­latok bizony a régiek, és nem kevés „folytonosságot” is tapasztaltam.En­nek okán ju­tott eszem­be a brit ke­res­ke­del­mi mi­nisz­té­ri­um ál­tal a vi­lág nyolc „mi­nő­ség­gu­ru­ja” egyi­ké­nek ki­ki­ál­tott ta­nács­adó és szak­ér­tő­jé­nek, Claus Mollernak, a Ti­me Ma­na­ger International (TMI) ala­pí­tó­já­nak „Vál­la­la­ti futball” című írá­sa, ame­lyet mind­an­­nyi­unk oku­lá­sá­ra sze­ret­nék köz­re­ad­ni.
„Kép­zel­jük el, hogy a cég a klub, az ügy­ve­ze­tő igaz­ga­tó az edző, a be­osz­tot­tak a já­té­ko­sok.

Az edző
A mér­kő­zés előtt az edző össze­gyűj­ti a já­té­ko­so­kat, hogy uta­sí­tá­so­kat ad­jon egyen­ként min­den­ki­nek. Meg­egyez­nek, hogy ki­nek hány cselt kell vég­re­haj­ta­nia, és hány hos­­szú passzt kell ad­nia a terv­ben kör­vo­na­la­zott po­zí­ci­ók sze­rint.
Ké­sőbb a meccs fo­lya­mán gyak­ran ki­de­rül, hogy az uta­sí­tá­sok már nem al­kal­maz­ha­tók, mi­vel a já­ték más­kép­pen ala­kult, mint ami­re szá­mí­ta­ni le­he­tett. Ilyen­kor a já­té­ko­sok­nak per­sze a szü­ne­tig vár­ni­uk kell az új uta­sí­tá­sok­ra, ha­csak az edző­nek nem akad majd sür­gő­sebb dol­ga.
Az edző ugyan­is tag­ja az Or­szá­gos Edzői Ka­ma­rá­nak, így a fél­idő­ben egy ér­te­kez­let­re kell si­et­nie, amit nem sa­ját já­té­ko­sa­i­val tart, ha­nem más klu­bok edző­i­vel.
Ilyen­kor meg­vi­tat­ják, hogy mi­lyen két­ség­beej­tő a hely­zet: ren­ge­teg já­té­kos már csak pén­zért ját­szik, nem pe­dig a já­ték örö­mé­ért. Az edzők fi­a­tal ko­rá­ban a já­té­ko­sok még »iga­zi já­té­ko­sok« vol­tak. Esz­mét cse­rél­nek, va­jon mi­kép­pen le­het­ne EZE­KET – az­az a já­té­ko­so­kat – va­la­hogy mo­ti­vál­ni, ha ugyan mo­ti­vál­ja még őket va­la­mi! Nem is be­szél­ve ar­ról, hogy mi­kép­pen bán­ja­nak a já­té­ko­sok kö­zött lé­vő pri­ma­don­nák­kal, akik csak sa­ját ma­guk­kal van­nak el­fog­lal­va. Szó­ba ke­rül­nek az edzők jo­gai is: ők kell, hogy uta­sít­sa­nak, és ki­os­­szák a mér­kő­zé­sen vég­re­haj­tan­dó fel­ada­to­kat.
Az edző még ép­pen idő­ben ér vis­­sza er­ről a ta­lál­ko­zó­ról, hogy lás­son va­la­men­­nyit a má­so­dik fél­idő­ből. Így meg­erő­sö­dik az a vé­le­mé­nye, hogy a já­té­ko­sok in­kább a sze­mé­lyes si­ker ked­vé­ért ját­sza­nak, mint a csa­pat győ­zel­mé­ért.
Van­nak olyan edzők is, nem is ke­ve­sen, akik »jó­val fon­to­sabb« ér­te­kez­le­te­ken ül­nek az egész meccs alatt.

A já­té­ko­sok
A já­té­ko­sok va­la­men­­nyi­en tag­jai a Fut­bal­lis­ták Szö­vet­sé­gé­nek. Az ő vi­ta­té­má­juk a bé­re­zés: meg­vi­tat­ják az egyes cso­por­tok bé­re­it, a po­zí­ci­ók fel­osz­tá­sát. A szö­vet­ség több ta­go­zat­ra osz­lik: van Ka­pus Ta­go­zat, Hát­vé­dek, Kö­zép­pá­lyá­sok és a Csa­tár Ta­go­zat (az utób­bi per­sze ki­csit »elő­ke­lőbb«, mint a töb­bi).

A ka­pus
Fél­idő­ben a ka­pus is ér­te­kez­le­ten van. Õ sem a csa­pat­tár­sa­i­val, ha­nem a töb­bi klub ka­pu­sa­i­val.
Bi­zo­nyos erők a Ka­pus Ta­go­zat ke­be­lén be­lül azt a né­ze­tet kép­vi­se­lik, hogy a ka­puk in­do­ko­lat­la­nul szé­le­sek. Szél­ső­sé­ges ra­di­ká­li­sok úgy vé­lik, hogy nem ár­ta­na meg­vi­tat­ni, va­jon el­fo­gad­ha­tó-e egy­nél több ka­pu­fa sze­re­pel­te­té­se. Má­sok meg­győ­ző­dé­ses hí­vei an­nak az el­kép­ze­lés­nek, hogy az egy­sze­rű­sí­tés je­gyé­ben ér­de­mes vol­na meg­vizs­gál­ni, mi­lyen elő­nyök­kel jár­na, ha ugyan­olyan szé­les ka­pu­kat hasz­nál­ná­nak a fo­ci­ban, mint a jég­ho­ki­ban. Egyes ta­gok vé­le­mé­nye sze­rint 15 év szol­gá­la­ti idő után a ka­pus­nak jo­got kel­le­ne ad­ni ar­ra, hogy egy se­géd­ka­pust al­kal­maz­zon. A se­géd­ka­pus dol­ga az len­ne, hogy a 15 km/óra se­bes­ség­nél las­sab­ban gu­ru­ló lab­dá­kat fel­szed­je. Ami­kor en­nek szük­sé­ges­sé­gét lát­ja, a ka­pus há­rom rö­vid füt­­tyel szó­lí­ta­ná mun­ká­ra, mely füt­­työk elő­idé­zés­éhez a meg­fe­le­lő sí­pot a klub­nak kel­le­ne té­rí­tés­men­te­sen a ka­pus ren­del­ke­zé­sé­re bo­csá­ta­nia. A síp ma­gán­cé­lú hasz­ná­la­ta és an­nak bár­mi­ne­mű jog­kö­vet­kez­mé­nye kí­vül esik a klub ha­tás­kö­rén.

A hát­vé­dek
A hát­vé­dek is ér­te­kez­le­ten ül­nek a szü­net­ben, még­pe­dig a töb­bi klub hát­véd­jé­vel. Itt pa­na­szo­kat fo­gal­maz­nak meg az olyan csa­tá­rok­kal szem­ben, akik elő­ze­tes írá­sos be­le­egye­zés nél­kül vet­tek részt a vé­de­ke­zés­ben, egy­sze­rű­en azért, mert nem volt mit ten­ni­ük a má­sik tér­fé­len. Meg­vi­tat­ják, a pá­lyán mi­lyen mély­sé­gű elő­re­ha­to­lás vár­ha­tó el in­do­kol­tan egy hát­véd­től anél­kül, hogy túl­óra­dí­jat kel­le­ne ér­te fel­szá­mí­ta­ni. Mind­amel­lett a ta­go­zat nem­rég meg­vá­lasz­tott fe­jé­nek az a meg­győ­ző­dé­se, hogy a csa­tá­rok nem csak hogy be­le­avat­koz­nak má­sok dol­gá­ba, de meg­ala­po­zat­lan kö­ve­te­lé­sek­kel is elő­áll­nak a hát­vé­dek irá­nyá­ban – pél­dá­ul, in­dí­tá­so­kat vár­nak el.
Az ő irány­el­ve: ha egy csa­tár lab­dát sze­ret­ne tő­lünk, ak­kor jöj­jön hát­ra és vi­gye el, de csak­is elő­ze­tes meg­egye­zés ese­tén.

A kö­zép­pá­lyá­sok
A kö­zép­pá­lyá­sok is ér­te­kez­le­ten van­nak a szü­net­ben, még­pe­dig más klu­bok középpályásaival…
…ugye alig­ha kell foly­tat­nunk.
Az egyet­len do­log, ami­ben va­la­men­­nyi­en – az edzők és a já­té­ko­sok is – egyet­ér­te­nek, az az, hogy mi­lyen kár, hogy nincs elég né­ző a fut­ball­mec­­cse­ken.”

A nyer­tes csa­pat
Szel­le­mes és ta­nul­sá­gos, s ta­lán töb­ben rá­is­me­rünk leg­alább egy olyan cég­re, amit is­me­rünk, vagy ahol meg­for­dul­tunk pá­lyánk so­rán. Azon­ban va­ló­szí­nű­leg egyet­ér­tünk ab­ban is, hogy nem ez a he­lyes út.
Hi­szen a fo­ci lé­nye­ge a le­he­tő leg­jobb ered­mény el­éré­se úgy, hogy min­den já­té­kos ener­gi­á­ját moz­gó­sít­suk. Sze­rez­zünk nyer­tes gó­lo­kat, mi­köz­ben véd­jük sa­ját ka­pun­kat a gó­lok­tól, nyer­jük meg a mec­­cset. Ugyan­ez igaz a vál­la­la­tok­ra vagy ér­té­ke­sí­té­si szer­ve­ze­tek­re egy­aránt! A cél, hogy min­den mun­ka­társ ener­gi­á­ját moz­gó­sít­va biz­to­sít­suk a vál­la­lat ered­mé­nyes­sé­gét és jö­vő­jét. Ami­kor az em­be­rek tu­dá­suk leg­ja­vát nyújt­ják, ak­kor a sze­mé­lyes el­kö­te­le­zett­ség­nek egy rend­kí­vül kü­lön­le­ges vál­fa­ja szü­le­tik meg. Claus Moller az ilyen em­be­rek­ből ál­ló csa­pa­to­kat „mun­ka­tár­sa­ság­nak” ne­ve­zi.
Az ilyen csa­pa­tok­ban a mun­ka­tár­sak ugyan­azo­kat az el­ve­ket kö­ve­tik. Az ilyen csa­pa­tok­ban nem min­de­nért a ve­ze­tők a fe­le­lő­sek, igaz, cse­ré­ben nem is tu­laj­do­ní­ta­nak ne­kik min­den si­kert. Az ilyen csa­pa­tok­ban min­den­ki szív­vel-lé­lek­kel el­kö­te­le­zett. Az ilyen csa­pa­tok­ban az ener­gi­át a fel­ada­tok meg­ol­dá­sá­ra, nem pe­dig a meg­lét­ük iga­zo­lá­sá­ra vagy bűn­bak­ok ke­re­sé­sé­re for­dít­ják. Az ilyen csa­pa­tok­ban min­den­ki úgy ját­szik, hogy ő ma­ga és a csa­pat is nyer­jen.
Nyer­tes csa­pa­ton pe­dig nem na­gyon vál­toz­tat­nak – még a rossz edzők sem!