Újraéledő helyi piac

A helyi élelmiszerpiacok újraéledésétől sokan várják, hogy a falusi „kisegzisztenciák” is levegőhöz jutnak, és a jó minőségű, kedvező árú magyar termék végre eljuthat a vásárlóhoz. Méghozzá úgy, hogy közben a bevétel jelentős része nem a multinacionális láncokat gazdagítja, hanem ezen megosztozna a fogyasztó és a termelő.Arra, hogy az újra felfedezett kereskedelmi forma működőképes, példák lehetnek a piaccsarnokok forgalmas tejtermék-árusító standjai, vagy az egyre több vidéki városban megtalálható, inkább zöldséggel, gyümölccsel foglalkozó őstermelői piacok. A tejtermelők általában jobban szervezett, ellenőrzött standokon kínálják a portékát. Az őstermelők esetében a vásárlás a bizalmon alapszik. Kérdés persze, hogy melyik áruban bízik jobban a vásárló: amit a személyesen jelenlévő árus vélhetően egyesével sorolt be a ládába, vagy amelyet a nagyáruházak gyakorta hanyag nemtörődömséggel felöntött rekeszeiből kell válogatni.
Az őstermelői, utcai árusítás ellenzői általában az unióra hivatkoznak, a modern szabályokra, az élelmiszerbiztonságra és még ezernyi regulára, ami biztosíthatja, hogy a XXI. század magyar polgára százszázalékos termékhez jusson. Ellenpélda is lehet erre, mert az igazán fejlett kereskedelmi kultúrájú belga, dán és svéd városok utcáin is megtalálhatóak a sátras zöldség- és gyümölcsárusok. Ha azonban a portékát jobban megnézzük, kiderül, hogy valamilyen nagyobb, termelési és minősítési garanciával egyaránt rendelkező beszállítótól származik.
Németországot, Ausztriát, de még Olaszországot is lefedik azok a piacok, boltok, ahol kizárólag a helyi termelők értékesíthetik áruikat. Brüsszel nem tiltja, sőt elismeri a hagyományos élelmiszer-termelés és a kispiaci árusítás értékeit. Erről egyébként 1996-ban egy deklaráció is született Írországban.
Ezek után már nem lehet kérdés, hogy az utcai árusítás egy önálló kereskedelmi ág, s aki itt szerzi be az elemózsiát, nem a multiknál hagyja a pénzét. Vagy egyfajta olyan támogatási forma, ahol a vásárló azzal segíti a magyar gazdálkodókat, hogy a hivatalosan elavultnak kikiáltott kistermelői portékákat megveszi.
A statisztikák szerint a hazai mezőgazdasági termékek fogyasztói árának 85 százaléka valamilyen felvásárlói szervezeten keresztül jut a feldolgozókhoz fogyasztókhoz. Léteznek az unió és az állam által is támogatott, úgymond termelői értékesítési szervezetek, de ezek többsége – a termelők szemszögéből – drágán, feleslegesen működő, bürokratikus szervezet. Lassítja a portékáért kapott vételár befolyását, ugyanakkor a tömeges árukínálat miatt javíthatja a piaci pozíciókat.
Egyes kereskedelmi láncok is próbálják meglovagolni a magyar áruk iránt növekvő keresletet, s ha lehet, akkor a termelők és a vidék felkarolásával is élnek. A CBA például a Magyar Gazdakörök és Gazdaszövetkezetek Szövetségével (MAGOSZ) kötött megállapodást, és ennek révén a magyar termelőknek lehetőségük nyílt, hogy a CBA üzletei előtt közvetlenül a fogyasztóknak értékesíthessék termékeiket.
A MAGOSZ másik kezdeményezése a szociális bolthálózat kialakítása. Mostanában szinte már nincs olyan hét, hogy az országban ne nyílna egy új bolt. Itt az áru nem különösebben mutatós, nincsenek gondolák, a kiállítás sem vetekszik a bevásárlóközpontok „vásárlási érzésével”, de nincs vele semmi baj, és ráadásul olcsó, valamint a garanciák szerint valóban magyar.
A helyi piacok gyarapodása mellett a magyar termékeket forgalmazó üzletek nyitása közben sem szabad megfelejtkezni arról, hogy (lapzártánkkor még) folynak a tárgyalások a termelők, a feldolgozók, a kereskedők és a kormány képviselői között arról az etikai kódexről, amitől elsősorban azt várják, hogy a liberális kereskedelmet korlátozza. A kódextől azt várják, hogy a nagy külföldi láncok a korábbinál több fékkel, kiszámítható és pontos feltételek mellett közvetítsenek több magyar árut.
Érdemes azonban arra is emlékezni, hogy a magyarországi kiskereskedelmi szolgáltatásban az alkalmazottak száma meghaladja a százötvenezret, míg az elmúlt évtized beruházásértéke ezermilliárd forint volt. Ebben persze jelentős szerephez jutottak a beszállítók is, hiszen a kereskedelmi láncok éltek a lehetőséggel, s az árból gyakran visszatartottak, úgymond egy, az új eladóhely bővítését szolgáló részt. Az élelmiszer-értékesítőhelyek száma negyvenezer.