Olajbogyó, az ős-snack

Termesztett olajbogyót nassoltak eleink már háromezer évvel az időszámítás előtt. Míg az ókori Egyiptomban Isis istennőnek tulajdonították az olajsajtolás művészetének feltalálását, addig a görög mitológia szerint Pallas Athéné lándzsája nyomán sarjadt ki az első olajfa az Akropoliszon, a fát pedig a Mediterráneum területén a rómaiak terjesztették el.

A frissen szedett bogyók olyan keserűek, hogy önmagukban ehetetlenek. Ezért a többszöri vizes átmosás után vagy sós vizes vagy más, olajos, borecetes páclébe téve kerülnek forgalmazásra.
Az olíva kalóriatartalma alacsony, telítetlen zsírokat tartalmaz, és mivel hosszú életű, keménytörzsű fáinak szinte nincs is természetes ellensége, ezért nem, vagy csak ritkán szorul permetezésre, így bogyója, gyakorlatilag biotermék. (Arra azért érdemes odafigyelni, hogy csak a vízzel tisztított, sós, vizes, borecetes, olajos páclével marinált, bogyókra igaz az állítás, az antioxidánsokat és stabilizátort tartalmazó, fém konzervdobozban eltettek nem tartoznak ebbe a kategóriába!)
Az egyes olajbogyófajták könnyen, nagy számban, viszonylag olcsón, szinte bárhol beszerezhetők. A megfelelően pácolt és lezárt termék fél évig eláll, felbontás után, pedig mintegy két hétig. A bogyók nem, vagy alig igényelnek konyhai feldolgozást, szinte veszteség nélkül használhatók fel ételbe-italba. Jellegzetes aromájuk miatt azonban érdemes csínján bánni velük.
A zöld olajbogyó még éretlen, a lilásfekete érett. Az összes többi köztük lévő színárnyalat – értelemszerűen – az érettségi foktól függ. Napjaink fő termőhelyeinek megvan a maguk specialitása – a magyar éttermek is egyre változatosabb fajtaválasztékkel kényeztetetik az ínyenceket. A nemzeti éttermek büszkén hozzák saját kedvenceiket – talán Marokkó specialitását ismerhetjük a legkevésbé: a napon szárított fekete olívát.