Nyári szilánkok (II. rész)

Főállású turistának lenni roppant fárasztó. Az útikönyvek ajánlotta látnivalók tervszerű megtekintése, sorban állás – szinte mindig és mindenhol – a hozzánk hasonló több ezer türelmetlen, fáradt és szomjas sorstárssal együtt. De hasznos ugyanakkor, mivel találkozunk néhány, szakmánkba vágó érdekességgel is.Marseille. Nem túl szép nagyváros. Mégis vonzott a kíváncsiság. Bevallom, a rejtői idegenlégió, úri csibészei és jópofa hősei, Galamb, Piszkos Fred, Fülig Jimmy és persze a Török Szultán, akik a marseille-i kikötő kocsmáiban gyűltek össze „ötórai bicskázásra” mint „klasszikusok”, továbbá egy kulináris kíváncsiság: az eredeti marseille-i bouillabaisse.

Branding – avagy hogyan lesz a hallevesből „bouillabaisse”
A bedekker szerint egy olyan hely van Marseille-ben, ahol az igazit kapod. Nosza, kapjuk magunkat, és induljunk máris a tett helyszínére! – ajánlom a programot. Feri barátom hajlik rá, de a lányok előbb várost néznének.
Gyalog indultunk el a 35 fokos hőségben. „Amúgy is kell egy kis testmozgás a sok autózás után” – mondják a lányok. A templom mór stílusa lenyűgöző, a város, a tenger a magasból szép. Jutányosan, 1 euróért (távcsövön) megtekintettük If várát a távolból, és némi hideg sörök reményében sikeresen meggyőztük magunkat arról, hogy közelebbről sem mutathat többet. A „belvárosi séta” miatt persze lekéstük az ebédidő végét. Így bouillabaisse –„malhereusement” – sajnos majd csak vacsoraidőben. További néhány óra gondtalan séta. Továbbra is 35 fok. Ennek a bouillabaisse-nek aztán valami nagyon különlegesnek kell lennie! – nézünk össze.
Végre eljött a várva várt félnyolcas, esti nyitás. Elsőként ültünk le hangulatos asztalunk mellé, tanulmányozgattuk az étlapot, majd egy fura ötlettől vezéreltetve, kisvártatva bouillabaisse-t rendeltünk. Végre! A felszolgáló kedves, bájos mosollyal nyugtázza a rendelés további tételeit, és ellibben az asztaltól.
Néhány perc múltán kissé zavartan lépdel felénk. Rosszat sejtek! Hát igen, bedekker ide, bedekker oda, még nagyobb „malhereusement”, de sajnos ma nincs bouillabaisse. Ekkor derül fény a rejtélyre, hogy pontosan hányféle és milyen mennyiségű halra van szükség az elkészítéshez, és hogy a mai fogás – merthogy friss halból lehet csak bouillabaisse-t készíteni – nem nyerte el a séf úr tetszését. Tehát bouillabaisse ma nincs! És a többi étterem – kérdezem félénken –, ahol öles betűkkel ki van írva, hogy van? Az más – mondja felbátorodva, és átad egy ismertetőt, ahonnan pontos tájékoztatást kapunk. Jelentem, létezik az „eredeti bouillabaisse”-t készítő éttermek nemzetközi (!) szövetsége, amely szavatolja, hogy akár Tokióban vagy New Yorkban is kaphatunk az „igaziból”. Persze aki ezt nem tudja, az mindenféle hallevet is képes elfogyasztani, csak úgy.
Megköszönve a részletes információkat, éhesen és mérgesen, de értékelve, hogy a marketing az marketing, átsétálunk egy kedves kis halászkocsmába, és eszünk egy elképesztően jó bouilla…, azaz, akarom mondani: marseille-i hallét.

Árpolitika – aquapark módra
Fiaim szerint (23 és 27 évesek) az üdülővároska, amelyet kolléganőm ajánlására választottam, olyan „nyugdíjas”. Hát igen, egy a szállodasor, egy a sétány, egy a tengerpart. Nappal napfürdőzés, pancsi, este séta, vacsi, koktélok. Hogy legyen valami élmény, kirándultak a szomszéd városkában lévő aquaparkba. Nagyon meglepődtem, amikor a várt egész napos buli helyett már ebédidő környékén megjelentek. Mizujs? Nem jött be? A rövid és velős négybetűs értékelés alapján úgy ítélem meg, hogy csalódtak.
„De ez óriási” – mondják vigyorogva, és átadják a belépőjegyek árát is tartalmazó szórólapot.
Belépődíjak: 100 cm-ig –
120 cm-ig 15 euró
140 cm-ig 20 euró
Felette 25 euró
Szellemes, nem? Bár négy betűért azért drága!

Motiváció
A sétányon andalgunk este 11 körül. Óriási nyüzsgés. Ügyes kezű grafikusok ontják a portrékat, fürge ujjú, afrikai asszonyok fonják a leégett, szőke, holland leánykák haját, hennatetkó, csecsebecsék, szuvenírárusok. Kellemes búcsúi hangulat. Meddig megyünk még? – sóhajtom félhangosan, amikor elég valószerűtlenül indián dobok tompa dübögését vélem hallani. Ez meg mi lehet? További néhány lépés meggyőz, hogy hallásom nem csalt meg, pár száz méterre áll egy szabályos „wigwam”, azaz bőr indiánsátor, és tábortűz füstje gomolyog a magasba.
A happening közelről még meglepőbb. A sátor igazi! Előtte a két talpig harci tolldíszbe öltözött indián is igazi! Ugyanúgy, mint a sátor előtt álló szintetizátor, az indián emléktárgyakkal és díszekkel roskadásig megrakott asztal és az amerikai zászló. Érkezésünkkor szünet volt, mert az indiánok éppen nem szintetizátoroztak, hanem a play backen szóló CD-t ajánlgatták a bámészkodóknak – relaxációs célra. Meglepődve szembesültem az egyik promóciós ajánlat révén, hogy a 70-es évek „PEACE” jelvénye valójában sziú amulett. Mindig tanul az ember. Uff!
Épp itt tartunk a beszélgetésben, amikor valaki mosolyogva megkérdi – zavarodottan nézünk körül, majd tekintetünk megállapodik Winnetoun –: Magyarok vagytok?
Első meglepetésünkből felocsúdva – mert hát tudjuk, hogy a magyar világnyelv, de hogy ennyire?! – természetesen beszélgetésbe elegyedtünk. Winnetou – ha már így elkereszteltem – valójában kanadai indián, aki európai túrán igyekszik a bóvlibizniszben érvényesülni, s ahogy elmondta, nem is megy rosszul. Amikor azonban feltettük a nagy kérdést, hogy hol tanult magyarul, fellebbent a fátyol: „Tudjátok, Kanadában, az egyetemen volt egy szép magyar lány!” – mondta egy amolyan büszke, de rejtelmes indiánmosollyal az ajka körül.
Hát igen! A megfelelő motiváció csodás teljesítményekre ösztönöz.

„BEI PEPE” – vendéglátás és konyhaművészet felsőfokon
A sétány másik végére alapvetően úgy kerültünk, hogy egy olyan étterem után nyomoztunk, ahol a szemmel láthatóan mélyhűtött „gyári” kajákat sütögető büfék helyett rendes, barátságos, válogatós, kényeztetős hangulatot találhatunk.
Így jutottunk egy szerény porta mögött megbújó teraszra. Fehér abroszok, nem túl sok vendég, de az akváriumban úszkáló homárok ígéretesnek tűntek. Udvarias fogadtatás, friss abroszos, faksznis terítés, többnyelvű étlapok. Biztató kezdet.
A pincér úgy udvarias, ahogyan én szeretem. Nem szervilis, nem haverkodós, mégis olyan érzésem van, hogy nem először vagyok itt, és az a fontos – neki is –, hogy jól érezzük magunkat.
Az étlap teljesen oké, és amire vágytunk: VAN LEVES!
Kedves, mosolygós, harmincas hölgy lép az asztalunkhoz nagy „olázás” közepette (megjegyzem, ez az „olá” köszönés nagyon bejött mindannyiunknak), és tüneményes türelemmel válaszolgat kérdéseinkre, hogy ez mi, az hogy van elkészítve, mi lenne, ha így lenne, nem lehetne, ha mégis úgy?… Mindenkihez van egy kedves, barátságos mondata, öt perc alatt elvarázsol minket.
Amikor kiderül, hogy magyarok vagyunk, és magyar vendégei még nem voltak, leül a feleségem mellé. Elmeséli, hogy a családi recept szerint hogyan készítik a lasagnét, Feri barátomat évődve traktálja egy kis tengeri herkentyűvel, a fiúkkal gyorsan megbeszéli, hogy milyen is az igazi jó steak. Majd beüti a rádiós PDA-ba (!) a rendelést, szabadkozik, hogy a többi vendég után néz, de mindjárt jön vissza. Tényleg tíz perc nem telik bele, két pincér és egy nagy adag (meg nem rendelt) „tapas” kíséretében érkezik, hogy kóstoljuk meg a ház katalán specialitásait – ami természetesen az ő számlájára megy. Rafinált, kifinomult ízek, önuralom kell hozzá, hogy ne ezzel lakjunk jól. Őszintén örül, hogy szeretjük a kosztot. Amikor megrendelem a második adag hagymalevest – mert tényleg olyan jó –, aggodalommal kérdezi, hogy meg tudok-e birkózni a főétellel, mert nagy baj lenne, ha kárba veszne. Igaza van. A klasszikus „mind a tíz ujjunkat megnyaljuk” ételeket vétek lene nem az utolsó falatig, ám mégis falatonként élvezni. Rendesen belakmározunk, hogy finoman fogalmazzak. A szerviz tökéletes, az italok újratöltése csak úgy szemkontaktussal, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Bár a desszert ellen bágyadtan tiltakozunk, azért kapunk, de „csak egy kis ízelítőt” (mint a végén kiderült, ez sem szerepelt a számlán).
A BEI PEPE ippon értékű győzelmét megünneplendő, Carmen kis konzultáció után három különböző erősségű csapatót ajánl. Letesz mindegyikből egy-egy palackot az asztalra, „a legegyszerűbb, ha mindet megkóstoljátok, úgy könnyebb választani” – mondja és libben tovább gondoskodni.
Még két hasonló vacsora „fiestát” élveztünk Carmennél és Carmennel, mert minden alkalommal egy kicsivel több időt töltött az asztalunknál, mondhatom velünk. Mesélt magáról a családi vállalkozásról, meséltetett minket. A „búcsúvacsi” alatt mutatta meg egy angol házaspár levelét, akik a nyaralást követően is írtak neki. Én ezt a cikket gondolom elküldeni neki – és remélem sokatokat, akik, ha Santa Susannában jártok, benéztek Carmenhez.