Motivációnk ne a félelem, hanem a remény legyen! – Sir David Attenborough glasgow-i COP26 klímacsúcson elhangzott beszéde

Szerző: Tisza Andrea

„Miközben az elkövetkező két hetet vitákkal, tárgyalással, egymás meggyőzésével és kompromisszumok kötésével töltik – ahogy azt bizonyára tenniük is kell –, talán könnyű átsiklani a tény fölött, miszerint a klímavészhelyzet végső soron egyetlen számról, mégpedig a légkörben lévő szén-dioxid koncentrációjáról szól. E koncentráció mértéke nagyban meghatározza a globális hőmérsékletet. Az e számban bekövetkezett változások grafikonon való megjelenítésével írhatjuk le legvilágosabban saját történetünket, hiszen e változások jól láttatják kapcsolatunkat a világgal. Az emberiség őstörténete során ez a szám többnyire 180 és 300 között ingadozott, ahogy hullámzott a globális hőmérséklet is. Embertelen és kiszámíthatatlan idők voltak azok, amikor őseink még csak kis számban éltek.

Ám alig több mint 10 000 évvel ezelőtt e szám hirtelen állandósult, és vele együtt stabilizálódott a Föld klímája is. (…) Mindent, amit az elmúlt 10 000 évben elértünk, e korszak stabilitásának köszönhetjük. A globális hőmérséklet ekkortájt nem ingadozott +/–1 Celsius foknál nagyobb mértékben. Egészen mostanáig.

A fosszilis üzemanyagok égetése, a természet pusztítása, az iparhoz, építőiparhoz és tanuláshoz való viszonyulásunk mind-mind eddig soha nem látott mértékű és ütemű szén-dioxid kibocsátásával jár. Bajban vagyunk.

A stabilitás, amitől mindannyian függünk, megtört. A történet az egyenlőtlenségről és az instabilitásról szól. Ma azok szenvednek a legjobban, akik legkevésbé okolhatók e probléma kialakulásáért. Végső soron azonban mindannyian a saját bőrünkön érezzük majd a probléma hatásait, amelyek némelyike immár elkerülhetetlen.

Biztosan így kell, hogy végződjön a történetünk? A legokosabb faj története, melyet az a nagyon is emberi tulajdonság ítélt bukásra, hogy rövid távú céljai hajszolása közepette „nem látja a fától az erdőt”? Talán az a tény, miszerint a klímaváltozás már nem valamiféle jövőbeli elképzelt generációt, hanem a napjainkban élő fiatalokat érinti majd leginkább, fogja megadni azt a lökést, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy átírjuk történetünket, hogy e tragédiát diadallá változtassuk. Hiszen, végül is mi vagyunk a Földön valaha élt legnagyobb problémamegoldók.

Már értjük a problémát, tudjuk, hogyan állíthatjuk meg e szám (a szén-dioxid légköri koncentrációjának) növekedését, és hogyan fordíthatjuk azt vissza. A szén-dioxid-kibocsátást még ebben az évtizedben meg kell állítanunk, és több milliárd tonnányit kell a levegőből kivonnunk. Figyelmünket a hőmérséklet-növekedés 1,5 fok alatt tartására kell összpontosítanunk. Ehhez elengedhetetlen az a milliónyi, fenntartható innováció által fűtött új ipari forradalom, amely valójában már el is kezdődött. A megfizethető tiszta energia, az egészséges levegő és a mindannyiunk számára elegendő élelmiszer meglétéből fakadó előnyökben mindannyian osztozunk. A természet a legfőbb szövetségesünk! Valahányszor regeneráljuk a vadont, az szén-dioxidot von ki a levegőből, és segít visszaállítani a bolygó egyensúlyát.

(…) Még hosszú utat kell megtenniük, míg valamennyi nép magas életszínvonalon, ám mérsékelt ökológiai lábnyommal él. Újra meg kell tanulnunk, hogyan érhetjük ezt el, biztosítva, hogy senki ne maradjon le. Élnünk kell egy egyenlőbb világ megteremtésének lehetőségével, és fontos, hogy a motivációnk ne a félelem, hanem a remény legyen.

A lényeg tehát, hogy az eljövendő generáció e konferenciára tekintve egyetlen kérdést tesz majd fel: megállt-e ez a koncentrációnövekedés, és csökkenésnek indult-e az itt megfogalmazott vállalások eredményeképpen?

Minden okunk megvan hinni abban, hogy a válasz „igen”. Összefogás nélkül az erőnk a bolygó destabilizálásához elég. Ha azonban összedolgozunk, elég erősek vagyunk, hogy megmentsük a Földet. Életem során borzalmas hanyatlásnak voltam szemtanúja. Önök azonban még életükben fantasztikus felépülésnek, helyreállásnak lehetnek részesei. Hölgyeim és uraim, tisztelt nagykövet és küldött urak és hölgyek! Ez a kétségbeesett remény az, amiért a világ szeme Önökön, és amiért Önök itt vannak.

Köszönöm!” //