Milyen húst szerettek a rómaiak

A sertéshús fogyasztása nagyon elterjedt lehetett Rómában, bár a kukorica még nem került át Amerikából Európába, s a disznóhizlalás jóval költségesebb volt, mint napjainkban. A gasztronómusok – Columellától Apiciusig – sokat írnak a sertéshús ízletességéről, emészthetőségéről, elkészítésének módjairól. Tőlük tudjuk, hogy a római parasztok makkon, korpán és babon hizlalták sertéseiket. Az ínyencek viszont speciális „diétára” fogták disznaikat: volt, aki a gesztenyén hizlalt, volt, aki a mandulakoszton tartott setés húsát kedvelte leginkább. Apicius fügét és mézesbort adott az állatoknak, ettől májuk megnagyobbodott, mint a hízott libáké.

A sonkán kívül a sertésvese, a sertésláb és a farktő is ínyencfalatnak számítottak. A sertés legjavának azonban az anyakoca emlőjét tartották, amelynek serkentő hatást tulajdonítottak, Heliobagalus császár (i. sz. III. század) a krónika szerint ezért fogyasztotta óriási mennyiségben.
A rómaiak a fiatal állatok húsát becsülték legtöbbre. A szopós malacot jobban kedvelték a sertésnél, a fiatal bárány húsa fölséges csemegének számított, juhhúst viszont sosem tálalt vendégeinek valamirevaló ínyenc. A borjúhús ezzel szemben nem tartozott a kedvelt húsfajták közé – Apicius „vörösnek és szívósnak” mondja, s jobbnak tartja nála a szopós bárány húsát. A fiatal szamár húsát viszont szívesen fogyasztották, sőt az idősebbik Plinius szerint volt időm mikor a kölyökkutya húsát kiváló eledelnek tekintették. Heliogabalus császárnak kedvenc csemegéje volt a tevehús. Később elefánthús is került a római ínyencek asztalára: ormányának porcogós részét készítették el, olívaolajban párolva. Plinius megkóstolta, de nem ízlett neki a különös eledel. „Furcsa íze van – jegyezte meg –, azt hiszem, csak azért fogyasztják egyesek, mert elhitetik magukkal, hogy méregdrága elefántcsontot esznek.”