„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég…”

Vendégszerző:
Fekete Zoltán
klubtag
Lánchíd Klub

Midőn ezt írtam, az euró éppen 425 forint, a dollár stabilan 430 felett, az alapkamat meg 13%. A rezsidémon tízszeres-húszszoros gázszámlákkal labdázik az égbe, az élelmiszer-infláció 30% fölött, a devizatartalékunk pedig 3-4 hónapra fedezi az importot. Lassan érdemes lehet előkeresni az olajkályhákat, mert az „árstoppos” dízel üzemanyaggal ma olcsóbb lenne fűteni, mint a „lakossági piaci áras” gázzal. Szintén retró hangulatú, leginkább a hetvenes évekből ismerős kifejezésekkel vagyunk kénytelen-­kelletlen újra megbarátkozni: cserearány­romlás, hiánygazdaság, infláció­begyűrűzés. És persze itt ólálkodik valahol a sarkon a legnagyobb mumus, a stagfláció.

Hogyan jutottunk idáig? Meddig leszünk benne? Hogyan tudunk belőle kimászni?

(Lesz-e idén bónuszunk? – hogy ne csak a makrószintű, hanem a mélységesen emberi, egzisztenciális alapdilemmák is előkerüljenek 🙂

Többek között ezekre a kérdésekre kerestük közösen a válaszokat a tapolcai Business Days konferencián.

Soha nem voltunk ott még ennyien, régen voltak ennyire tartalmas előadások és őszinte beszélgetések; nemcsak a folyosón, hanem a pódiumon is. Nyílt színen, kendőzetlenül tudtunk szót váltani az FMCG-ágazat helyzetéről, a közös kihívásokról. Igen, ha nagy a baj, akkor felértékelődik az őszinteség és a bizalom. Igen, érezhető volt a félelem is, a szorongás is a ránk váró ismeretlentől, de ezt ellensúlyozta az összetartozás érzete és az összefogás szándéka. Szállítók és kereskedők, szolgáltatók és fogyasztók: együtt sírunk, együtt nevetünk. Mondjuk, az elmúlt tíz évben inkább nevettünk, most majd egy darabig lefele görbül a szmájli. És sajnos a trendvonalak is a grafikonokon.

Az, hogy hogyan jutottunk idáig, nagyjából mindenkinek világos volt a konferencián is.

Pro-ciklikus gazdaságpolitika (hello, high pressure economy, erre még emlékszik valaki? Pre-covid MNB, circa 2018), amit egy kisgyereknek talán úgy magyarázhatnánk el: lejtőn lefelé nyomjuk a gázt, lejtőn felfelé meg a féket („na de apa, ennek semmi értelme… tudom fiam, ez csak egy hasonlat volt, autónk nincs, a fékbetét elfogyott, gázunk nem is volt”).

Voluntarizmus, intervenciós lépések: bár érthető, és mindenképpen méltánylandó, hogy az állam igyekszik tompítani a lakosság terheit, de a választott gyógymód néha csak ront a beteg állapotán. Az élelmiszerek és üzemanyagok ársapkája már rövid távon is zavarokat okozott, de mostanra kezd teljesen fenntarthatatlan lenni a piaci folyamatok, az árazás torzításával (az 1,5-ös tej lassan kétszer annyiba kerül, mint az árstoppos 2,8-as… no comment).

Pedig az árak – elsősorban az alapanyag- és energiaválság miatt – mennek maguktól is felfelé: a KSH augusztusi adatai alapján látható, hogy mintegy 20 olyan élelmiszer-kategória van, mely az elmúlt egy évben nagyobbat drágult, mint az előző 20 évben. Ismét csak no comment, talán csak annyi, hogy ezek az adatsorok még nem is reflektálnak a nyári aszályra és az energiaválság eszkalációjára.

Energiakitettség: évtizedes probléma, ezért is tűnik lehetetlen küldetésnek a gyors megoldás. A hazai lakóingatlanok háromnegyede például szigeteletlen, elavult szerkezetű. Enni kell, szól a mondás, ezzel is nyugtatgattuk magunkat korábban a kisebb-nagyobb válságok idején, vagyis az FMCG relatíve jó helyzetben volt. De idén télen már komoly dilemma lehet a hazai háztartásokban, mennyi jut rezsire és mennyi élelemre. És a cégek oldaláról: vajon mennyi forrás marad innovációra, marketingre, fenntarthatóságra, a várható új szabályozásoknak való megfelelésre?

Ahogy mondják, innen szép nyerni. És csak bízom benne, mi mást is tehetnék, hogy a mostani egymásrautaltság miatt kevesebb lesz a felesleges feszültség a szállítók és a kereskedők között, több lesz a forgalom megtartását célzó együttműködés, és talán több kiszámítható kormányzati intézkedés várható.

Ennek a kooperációnak eddig is, reméljük jövőre is, az egyik szimbolikus szellemi központja mindenképpen a Business Days konferencia. //