Mibe csomagoljunk holnapután?

Vendégszerző:
Vörös Attila
ügyvezető igazgató
FÉSZ

Az uniós irányelv több további műanyagtermék forgalmának csökkentését is előírja hosszabb távon, jellemzően élelmiszer- és italcsomagolások kibocsátását kell majd jelentősen visszaszorítani.

A műanyag csomagolásokból keletkező hulladékok területén létező másik uniós előírás elvárásai szerint is rendet kell tenni: 2030-ra a kibocsátott csomagolóanyagok 70%-át vissza kell gyűjteni és újra kell hasznosítani. Ezen belül a műanyag csomagolások mai 30%-os újrahasznosítási szintjéről fel kell javulni 55%-ra országos szinten. Emellett a nem újrahasznosított műanyagok után Magyarországnak uniós befizetési kötelezettsége is keletkezik, melynek összege 80 eurócent kilogrammonként.

Jelen pillanatban azonban kifejezetten rosszul állunk a csomagolóanyagok szelektív gyűjtésével és hasznosításával, a szemétben landoló csomagolóanyagoknak alig a fele kerül ily módon gyűjtésre és hasznosításra. Az uniós irányelvi elvárások pedig gyökeres változásokat, óriási hatékonyságnövekedést várnak el a magyar hulladékgazdálkodási rendszertől. A hazai jogszabályi keretrendszer kidolgozása már folyamatban van, reméljük, hogy az érintett ágazatok észrevételeit, működési sajátosságait és a magyar élelmiszeripar versenyképessége megőrzésének célját mind figyelembe fogja venni a kormányzat. Azonban a jogi keretek mellett van egy másik, talán még fontosabb oldala is a kérdésnek, mégpedig az, hogy mit vár el a fogyasztó…

A járvány kapcsán szerzett vállalati tapasztalatok vissza-visszatérő eleme, hogy szélsebesen változtak a fogyasztói szokások a járvány nyomán. Az egyik változás a fenntarthatóság és azon belül is a csomagolások területén indult el. A fogyasztói preferenciák között egyre inkább előtérbe kerülnek a csomagolás környezetbarát tulajdonságai: komoly kereslet kezd megjelenni az újrahasznosított alapanyagokból készülő csomagolás és az alacsony környezeti terheléssel előállított csomagolószerek iránt. Felmérések szerint az európai és amerikai fogyasztók 2/3-a számára már fontos, hogy a termékek újrahasznosított csomagolásban legyenek. Minél fiatalabbak a megkérdezettek, annál nagyobb az aránya az újra hasznosítást elváró fogyasztóknak, és már nemcsak a „nyugati” piacokon, de itthon is érezhető a fogyasztók fokozódó környezettudatossága.

A hazai élelmiszeripar előtt tornyosuló fenntarthatósági kihíváshalmaz egyik akut problémája a csomagolóanyagok megújítási kényszere. Nem nehéz előrevetíteni, hogy a csomagolás még inkább komparatív versenytényező lesz, és nemcsak egy távolba vesző sokadik uniós pályázati ciklus utáni jövőben, hanem már holnapután, vagy akár ma…

A fogyasztói és jogszabályi elvárások tehát az irányokat kijelölik, ugyanakkor számos ponton bizonytalanságokat is találunk. Ezek között merül fel például az a kérdés, hogy az élelmiszerlánc szereplői (köztük a vásárlóink) tisztában vannak-e mára azzal, hogy mitől lesz újrahasznosítható egy élelmiszer-csomagolás, és megvalósításához milyen sok szereplő együttműködésére és milyen zsákutcák elkerülésére lesz szükség?

Mert egy csomagolás akkor lesz újrahasznosítható, ha vissza lehet gyűjteni, szelektíven tudják válogatni, majd fel tudják dolgozni úgy, hogy abból lehetőség szerint újra csomagolóanyag vagy egyéb hasznos termék válhasson. Tehát az élelmiszer-előállítóknak olyan csomagolóanyagot kell használniuk, ami lehetőség szerint már eleve újrahasznosított anyagból készül, könnyen beilleszthető a szelektív hulladékgyűjtési rendszerekbe, az újrahasznosításához rendelkezésre áll itthon is rentábilis technológia, az újrahasznosítási folyamat végén másodnyersanyagként újra használhatóvá válik.

Tehát minden ponthoz számba kell venni a szükséges feltételeket és az azokhoz szükséges fejlesztési irányokat is. Figyelni kell arra is, hogy a hazai hulladékhasznosítási ipar mire van felkészülve, és melyek azok a megoldások, amelyekkel tudnak mit kezdeni. Az újrahasznosíthatóságnak nyilvánvalóan lokálisan értelmezendő fogalomnak kell lenni, vagyis a közelben kell hasznosítani ezeket az anyagokat, nem szállíthatjuk országokon át a szemetünket.

Persze a rendszer sok tényező egymásra utaltságán is fog múlni: a hasznosítóknak olyan technológiák felé kell fejleszteni, amelyek a hazai háztartásokban keletkező hulladékokat tudják bedolgozni, míg a csomagolószer-gyártóknak olyan megoldást kell kifejleszteniük, amelyet könnyű újrahasznosítani. Fokozza ezt az egymásrautaltságot, hogy mindeközben az élelmiszer-csomagolás elsődleges funkciója az áru védelme, tehát bármilyen újrahasznosítható csomagolásban is gondolkozunk, annak élelmiszer-biztonsági és minőségi paraméterek tömkelegének kell megfelelnie.

A csomagolóanyag fejlesztésénél az élelmiszergyártók és a csomagolóanyagot fejlesztők együttműködése révén olyan új anyagokat kell majd hadrendbe állítani, amelyek lehetnek akár újrahasznosított másodnyersanyagokból, mégis élelmiszer-minőségűek. Fontos lesz továbbra is, hogy a csomagolt árut védjék a külső környezeti hatásoktól, és szükség esetén a csomagoláson belül megőrizzék az élelmiszer fogyaszthatóságát és kedvező érzékszervi tulajdonságait. Ezek az anyagok lehetőleg nem társított anyagok lesznek, figyelembe véve azt is, hogy az újrahasznosító soron melyek a technológiai elvásárok, ahogy az ún. monoműanyagokat pl. könnyebb hasznosítani, mint a többféle műanyagot rétegekben ötvöző csomagolásokat.

Fontos lesz felderíteni azokat az irányokat is, amelyek bár jól hangzanak elsőre, de valójában könnyen zsákutcába torkolhatnak, ilyen lehet pl. a lebomló műanyagok esete. Nagyon nem mindegy ugyanis, hogy a lebomlás milyen környezetre van tervezve, vagyis ipari vagy háztáji körülményekre van kifejlesztve az adott anyag. Ha ugyanis az ipari komposztálható csomagolószereket elkezdjük a házi komposztra hordani, akkor se teszünk jót, de akkor is ártunk, ha a lebomló műanyagokat bekeverjük a hagyományos műanyagok közé a szelektív gyűjtésnél, beszennyezve ezzel a hasznosító sort.

Ki kell kerülni azokat a csapdahelyzeteket is, amelyek bár jószándékból születnek meg, mégis sok problémát tudnának generálni nagy méretben: a csomagolásmentesség egy remek koncepció, de számos szempontból nyilvánvalóan alkalmatlan lenne ez a megoldás a tömegek élelmiszer-ellátására. Kézenfekvő lenne még egyszerűen csökkenteni a felhasznált csomagolóanyagokat, pl. vékonyítani a műanyag tálcák és zacskók falát vagy könnyíteni a befőttesüvegen. Ezek a fejlesztések azonban már lezajlottak, a csomagolószerek már nagyjából elérték azt a határt, ahol érdemi kibocsátáscsökkentés érhető el ezen a vonalon. A további csökkentések pedig már magát a termék biztonságát is kockáztathatnák, az pedig egyértelmű, hogy a csomagolás hiányosságából elpazarolt élelmiszer a legnagyobb környezetterhelés.

Rendkívül sok tényező fogja tehát befolyásolni, hogy milyen fenntartható csomagolásokat tud majd kifejleszteni az élelmiszeripar, ami biztos, bármilyen új megoldás kidolgozása, tesztelése és a gyártásra adaptálása, szükség szerint új csomagológépek beállítása, mind-mind rengeteg időbe és még több pénzbe kerül. Kulcsfontosságú lesz a jó együttműködés a csomagolóanyag és csomagológép-beszállítók, valamint termék- és csomagolásfejlesztők (és még sorolhatnánk a minőségbiztosítást, vagy akár a marketing-, pénzügyi részlegeket is) között, hogy ne csak környezeti, hanem üzleti szempontból is fenntartható csomagolóanyagokra álljanak át a hazai gyártók.

A FÉSZ ezért egyrészt a kormányzat felé azt képviseli, hogy az uniós támogatási források elosztásánál hangsúlyosan jelenjen meg a csomagolásfejlesztések fontossága, másrészt igyekszünk a tagságunk számára irányt mutatni és együttműködéseket ösztönözni abban a tekintetben is, hogy miként tudják megoldani az előttünk álló fejlesztési feladatokat.//