Mi lesz a járvány után?

Semmi nem mutatja be annyira jól a piacok alkalmatlanságát a közös problémák megoldására, illetve az állami kapacitások fontosságát a válságok kezelésében és az emberek megvédésében, mint egy járvány. A koronavírus-járvány felerősítette azok hangját, akik az egységes egészségbiztosítás, az erősebb munkaerőpiaci védelem, valamint a létfontosságú orvosi eszközöket érintő hazai ellátási láncok védelme mellett szólalnak fel. Ez arra vezette az országokat, hogy a termelés ellenálló képességét és megbízhatóságát részesítsék előnyben a globális kiszervezés (outsourcing) révén biztosítható költségmegtakarítással, hatékonysággal szemben. Továbbá a járvány miatt bevezetett korlátozások gazdasági költségei idővel növekedni fognak, ahogy a hazai termelés és a globális értékláncok szétesése okozta jelentős ellátási sokk az aggregált kereslet terén is csökkenést idéz elő.

Miközben a koronavírus-járvány felerősítette ezeket a trendeket, nem a fő mozgató ereje ezeknek a jelenségeknek.
Mindhárom trend – a nagyobb mértékű állami intézkedések, a hiperglobalizációtól való visszalépés és az alacsonyabb növekedési számok – már a járvány előtt megjelent. Továbbá ezeket a trendeket lehet úgy szemlélni, hogy jelentős veszélyt hordoznak az emberiség jólétére, ám úgy is lehet tekinteni ezekre a folyamatokra, mint a fenntarthatóbb, inkluzívabb világgazdaság előhírnökeire.

Gondoljunk az állam szerepére! A neoliberális piaci fundamentalista konszenzus egy ideje már veszített erejéből. Az, hogy az államnak nagyobb szerepet kell kapnia az egyenlőtlenség, illetve a gazdasági biztonságérzet hiányának kezelésében, mostanra fő prioritássá vált a közgazdászok és a politikai döntéshozók körében. Az Egyesült Államokban a Demokrata Párt progresszív szárnya ugyan nem tudta megnyerni a demokraták elnökjelöltségéért folyó küzdelmet, de jórészt megszabta a vita kereteit a kampányban.

Joe Bident centristának lehet nevezni, de minden szakpolitikai kérdésben – az egészségügy, az oktatás, az energiapolitika, a környezetvédelem, a külkereskedelem, illetve a bűnözés elleni küzdelem terén – az elképzelései balra állnak a párt korábbi elnökjelöltje, Hillary Clinton nézeteitől. Ahogy azt egy újságíró megjegyezte: „Biden mostani politikai nézeteit bármely korábbi demokrata előválasztási versenyben radikálisnak tartották volna.” Elképzelhető, hogy Biden nem nyer novemberben. Még ha nyer is, valószínűleg nem lesz képes vagy hajlandó megvalósítani ezt a progresszívebb politikai agendát. Mindamellett egyértelmű, hogy mind az USA-ban, mind Európában a nagyobb állami beavatkozás irányába mozdult el a politika iránytűje.

Az egyetlen kérdés az, hogy mit eredményez majd ez a megváltozott állami szerepfelfogás.
Nem zárhatjuk ki, hogy visszatérünk egy régimódi dirigista irányzathoz, amely oly keveset ért el a célkitűzésekből. Másfelől a piaci fundamentalizmustól való eltérés egy valóban inkluzív formában ölthet testet, amely a zöld gazdaságra, a „jó” munkahelyekre és a középosztály újraépítésére összpontosít. Ezt a fajta irányváltást adaptálni kell a jelen helyzet gazdasági és technoló­giai feltételeihez, és nem csak utánozni a második világháború utáni három arany évtized politikai irányait.

Az államhoz való visszatérés kéz a kézben jár a nemzetállamok megerősödő helyzetével. Mindenütt a deglobalizációról, az ellátási láncok saját országba történő visszahozataláról, a külföldi beszállítóktól való függőség csökkentéséről, illetve a hazai termelés és pénzügyi szektor előnyben részesítéséről hallani.

Az Egyesült Államok és Kína az a két ország, amely meghatározza az irányvonalat ezekben a kérdésekben. Európa, ahol folyamatosan a nagyobb mértékű fiskális unióról szól a vita, kevés ellensúlyt képvisel. A mostani válság során az Európai Unió ismét elmozdult a tagállamok közötti szolidaritás irányából, és helyette a nemzeti szuverenitást hangsúlyozza.

A hiperglobalizációtól való visszavonulás olyan pályára állíthatja a világot, amelyet a kereskedelmi háborúk eszkalálódása és a növekvő etnonacionalizmus jellemez, ami minden ország gazdasági kilátásait lerontaná. Ám nem ez az egyetlen irány, amely felé haladhatnak most a folyamatok.
Elképzelhető a gazdasági globalizációnak egy érzékenyebb, kevésbé tolakodó modellje is, amely olyan területekre összpontosít, ahol a nemzetközi együttműködés valóban kifizetődik, beleértve a globális közegészségügyet, a nemzetközi környezetvédelmi megállapodásokat, valamint a globális adóparadicsomok és további olyan területek visszaszorítását, ahol a más államoknak ártó politika érvényesülhet. Más területeken pedig az államok szabad kezet kapnának abban, hogy mely gazdasági és társadalmi probléma kezelésének adnak elsőbbséget.

Egy ilyen világrend nem lenne ellenséges a nemzetközi kereskedelem és befektetések bővítésével szemben. Még akár elősegíthetné is mindkettőt, ahogy megnyitja a teret a szociális szféra alkulehetőségei előtt a fejlett gazdaságokban, illetve a megfelelő növekedési stratégiák kialakítása számára a fejlődő világban.

Talán a legrosszabb kilátás, amivel középtávon szembesülhet a világ, a gazdasági növekedés jelentős csökkenése, különösen a fejlődő világban. Ezekben az országokban az elmúlt negyed évszázad elég jól alakult, számottevően csökkent a szegénység, fejlődött az oktatási, közegészségügyi helyzet, illetve más fejlődési indikátorok terén is előrelépés történt. A járvány súlyos közegészségügyi terhein kívül jelentős külső sokkokkal is szembe kell nézniük, például a tőkeáramlások hirtelen leállásával, valamint a hazautalások, a turizmus és az exportbevételek meredek csökkenésével.

A koronavírus-járvány azonban csak a már meglévő növekedési problémákat hangsúlyozta ki. A Kelet-Ázsián kívüli fejlődő világ növekedésének nagy része keresletoldali tényezőkön – állami beruházásokon és különösen a természeti erőforrások terén tapasztalható boomon – alapult, ami fenntarthatatlan volt. Úgy tűnik, az exportorientált iparosodás, a hosszú távú fejlődés legmegbízhatóbb előmozdítója kifulladt.

A fejlődő országoknak most már új növekedési modellekre kell támaszkodniuk. Elképzelhető, hogy a járvány fújja az ébresztőt, ami a növekedési kilátások újraszabásához és a szélesebb körű újratervezéshez szükséges.

A világgazdaság már amúgy is törékeny, fenntarthatatlan pályán állt, a koronavírus-járvány pedig egyértelműsítette az előttünk álló problémákat és a megoldásukhoz szükséges döntéseket.
Minden egyes területen van választási lehetőségük a politikai döntéshozóknak. Jobb és rosszabb irányba is alakulhatnak a folyamatok. A világgazdaság sorsa nem attól függ, hogy mit okoz a járvány, hanem attól, hogy miként reagálunk rá.

A következő években három trend fogja alakítani a világgazdaságot. A piacok és az állam közötti viszonyban új egyensúly alakul majd ki, az utóbbi javára. Ezt a folyamatot egyben a hiperglobalizáció és a nemzeti autonómia közötti kapcsolat újraalakítása is kísérni fogja, ebben az esetben is az utóbbi javára. Emellett a gazdasági növekedéssel kapcsolatos ambícióinkat visszább kell vennünk.

Semmi nem mutatja be annyira jól a piacok alkalmatlanságát a közös problémák megoldására, illetve az állami kapacitások fontosságát a válságok kezelésében és az emberek megvédésében, mint egy járvány. A koronavírus-járvány felerősítette azok hangját, akik az egységes egészségbiztosítás, az erősebb munkaerőpiaci védelem, valamint a létfontosságú orvosi eszközöket érintő hazai ellátási láncok védelme mellett szólalnak fel. Ez arra vezette az országokat, hogy a termelés ellenálló képességét és megbízhatóságát részesítsék előnyben a globális kiszervezés (outsourcing) révén biztosítható költségmegtakarítással, hatékonysággal szemben. Továbbá a járvány miatt bevezetett korlátozások gazdasági költségei idővel növekedni fognak, ahogy a hazai termelés és a globális értékláncok szétesése okozta jelentős ellátási sokk az aggregált kereslet terén is csökkenést idéz elő.

Miközben a koronavírus-járvány felerősítette ezeket a trendeket, nem a fő mozgató ereje ezeknek a jelenségeknek.
Mindhárom trend – a nagyobb mértékű állami intézkedések, a hiperglobalizációtól való visszalépés és az alacsonyabb növekedési számok – már a járvány előtt megjelent. Továbbá ezeket a trendeket lehet úgy szemlélni, hogy jelentős veszélyt hordoznak az emberiség jólétére, ám úgy is lehet tekinteni ezekre a folyamatokra, mint a fenntarthatóbb, inkluzívabb világgazdaság előhírnökeire.

Gondoljunk az állam szerepére! A neoliberális piaci fundamentalista konszenzus egy ideje már veszített erejéből. Az, hogy az államnak nagyobb szerepet kell kapnia az egyenlőtlenség, illetve a gazdasági biztonságérzet hiányának kezelésében, mostanra fő prioritássá vált a közgazdászok és a politikai döntéshozók körében. Az Egyesült Államokban a Demokrata Párt progresszív szárnya ugyan nem tudta megnyerni a demokraták elnökjelöltségéért folyó küzdelmet, de jórészt megszabta a vita kereteit a kampányban.

Joe Bident centristának lehet nevezni, de minden szakpolitikai kérdésben – az egészségügy, az oktatás, az energiapolitika, a környezetvédelem, a külkereskedelem, illetve a bűnözés elleni küzdelem terén – az elképzelései balra állnak a párt korábbi elnökjelöltje, Hillary Clinton nézeteitől. Ahogy azt egy újságíró megjegyezte: „Biden mostani politikai nézeteit bármely korábbi demokrata előválasztási versenyben radikálisnak tartották volna.” Elképzelhető, hogy Biden nem nyer novemberben. Még ha nyer is, valószínűleg nem lesz képes vagy hajlandó megvalósítani ezt a progresszívebb politikai agendát. Mindamellett egyértelmű, hogy mind az USA-ban, mind Európában a nagyobb állami beavatkozás irányába mozdult el a politika iránytűje.

Az egyetlen kérdés az, hogy mit eredményez majd ez a megváltozott állami szerepfelfogás.
Nem zárhatjuk ki, hogy visszatérünk egy régimódi dirigista irányzathoz, amely oly keveset ért el a célkitűzésekből. Másfelől a piaci fundamentalizmustól való eltérés egy valóban inkluzív formában ölthet testet, amely a zöld gazdaságra, a „jó” munkahelyekre és a középosztály újraépítésére összpontosít. Ezt a fajta irányváltást adaptálni kell a jelen helyzet gazdasági és technoló­giai feltételeihez, és nem csak utánozni a második világháború utáni három arany évtized politikai irányait.

Az államhoz való visszatérés kéz a kézben jár a nemzetállamok megerősödő helyzetével. Mindenütt a deglobalizációról, az ellátási láncok saját országba történő visszahozataláról, a külföldi beszállítóktól való függőség csökkentéséről, illetve a hazai termelés és pénzügyi szektor előnyben részesítéséről hallani.

Az Egyesült Államok és Kína az a két ország, amely meghatározza az irányvonalat ezekben a kérdésekben. Európa, ahol folyamatosan a nagyobb mértékű fiskális unióról szól a vita, kevés ellensúlyt képvisel. A mostani válság során az Európai Unió ismét elmozdult a tagállamok közötti szolidaritás irányából, és helyette a nemzeti szuverenitást hangsúlyozza.

A hiperglobalizációtól való visszavonulás olyan pályára állíthatja a világot, amelyet a kereskedelmi háborúk eszkalálódása és a növekvő etnonacionalizmus jellemez, ami minden ország gazdasági kilátásait lerontaná. Ám nem ez az egyetlen irány, amely felé haladhatnak most a folyamatok.
Elképzelhető a gazdasági globalizációnak egy érzékenyebb, kevésbé tolakodó modellje is, amely olyan területekre összpontosít, ahol a nemzetközi együttműködés valóban kifizetődik, beleértve a globális közegészségügyet, a nemzetközi környezetvédelmi megállapodásokat, valamint a globális adóparadicsomok és további olyan területek visszaszorítását, ahol a más államoknak ártó politika érvényesülhet. Más területeken pedig az államok szabad kezet kapnának abban, hogy mely gazdasági és társadalmi probléma kezelésének adnak elsőbbséget.

Egy ilyen világrend nem lenne ellenséges a nemzetközi kereskedelem és befektetések bővítésével szemben. Még akár elősegíthetné is mindkettőt, ahogy megnyitja a teret a szociális szféra alkulehetőségei előtt a fejlett gazdaságokban, illetve a megfelelő növekedési stratégiák kialakítása számára a fejlődő világban.

Talán a legrosszabb kilátás, amivel középtávon szembesülhet a világ, a gazdasági növekedés jelentős csökkenése, különösen a fejlődő világban. Ezekben az országokban az elmúlt negyed évszázad elég jól alakult, számottevően csökkent a szegénység, fejlődött az oktatási, közegészségügyi helyzet, illetve más fejlődési indikátorok terén is előrelépés történt. A járvány súlyos közegészségügyi terhein kívül jelentős külső sokkokkal is szembe kell nézniük, például a tőkeáramlások hirtelen leállásával, valamint a hazautalások, a turizmus és az exportbevételek meredek csökkenésével.

A koronavírus-járvány azonban csak a már meglévő növekedési problémákat hangsúlyozta ki. A Kelet-Ázsián kívüli fejlődő világ növekedésének nagy része keresletoldali tényezőkön – állami beruházásokon és különösen a természeti erőforrások terén tapasztalható boomon – alapult, ami fenntarthatatlan volt. Úgy tűnik, az exportorientált iparosodás, a hosszú távú fejlődés legmegbízhatóbb előmozdítója kifulladt.

A fejlődő országoknak most már új növekedési modellekre kell támaszkodniuk. Elképzelhető, hogy a járvány fújja az ébresztőt, ami a növekedési kilátások újraszabásához és a szélesebb körű újratervezéshez szükséges.

A világgazdaság már amúgy is törékeny, fenntarthatatlan pályán állt, a koronavírus-járvány pedig egyértelműsítette az előttünk álló problémákat és a megoldásukhoz szükséges döntéseket.
Minden egyes területen van választási lehetőségük a politikai döntéshozóknak. Jobb és rosszabb irányba is alakulhatnak a folyamatok. A világgazdaság sorsa nem attól függ, hogy mit okoz a járvány, hanem attól, hogy miként reagálunk rá. (vg.hu)

Copyright: Project Syndicate, 2020
www.project-syndicate.org
Dani Rodrik, a Harvard Egyetem közgazdász­professzora