Kis evőeszköz-történet

A kést már a kőkorszak embere is használta. Akkoriban tűzkőből készült, és sokáig csak fegyverként szolgált. Evőeszközként csak a középkorban kezdték használni, és a tizennyolcadik században terjedt el.

Ágra erősített kerek kagylóból eszkábált kanalat és pattintott kőkést már az őskorban használt az ember. A fából, kőből faragott kanalat az egyiptomiak már időszámításunk előtt ötezer évvel ismerték, a rómaiaknak pedig már külön evő- és főzőkanaluk volt. A frankok idejében csak az előkelő emberek kanalaztak. A villát a görögök és a rómaiak csupán az ételek elrendezésére használták, evőeszközként később; időszámításunk után ezer évvel jött divatba, főként az olasz udvarokban, de általánosan ez is csak a tizennyolcadik században terjedt el. Az étkezési kultúrára rendkívül sokat adó, és a saját ujjaival állítólag gyönyörűen, már-már művészien evő XIV. Lajos francia király például élete végéig nem tanult meg villával enni, sőt kinyilatkoztatta, hogy az étkezővilla az ördög szerszáma, amely csak a jó szándékú keresztények bosszantására való.

Meglehetősen hosszú idő telt tehát el, amíg a kézzel evéstől a kő, csont, fa, anyag, porcelán, bronz, vas, ezüst és arany evőeszközök után eljutottunk a huszadik századig, amikorra maradt az ezüst, az alpakka, egy időben az alumínium és természetesen a rozsdamentes acél. Ma lényegében ez utóbbi anyagból készül a mindennapok evőeszköze, s az ősi idők csak a nyél – fa, porcelán – anyagában köszönnek vissza. Itt-ott akad még némi régi családi ezüst is, de ezek pucolgatására nem sok háziasszony vágyik.