Ki­kec­mer­gés után, nagy do­bás elõtt

Szerző: trademagazin Dátum: 2007. 02. 28. 08:00

Kis mû­hely­ben, egy csa­lá­di ház alag­so­rá­ban kez­dõ­dött a mai Sweet Point tör­té­ne­te, 1985-ben. A Hor­váth há­zas­pár ma­gán­vál­lal­ko­zá­sa ha­mar ki­nõt­te a pin­cét, meg sem állt a 2006-os rész­vény­tár­sa­ság­gá ala­ku­lá­sig. Hor­váth Im­re tu­laj­do­nos-ve­zér­igaz­ga­tó sa­já­tos, rá jel­lem­zõ nyílt­sá­gá­val ezt így kom­men­tál­ja: az édes­ipart is mi­nõ­sí­ti, hogy õk ilyen rö­vid idõ alatt ek­ko­rá­ra tud­tak nõ­ni. Cu­kor­ká­val in­dult a Sweet Point, és pró­bál­ta meg­vet­ni a lá­bát a szo­ci­a­liz­mus el­osz­tó szer­ve­ze­te­i­ben, a fűszérteknél. A cu­kor­kakor­szak csak­nem 10 évig tar­tott, ami­kor is – 1994-ben – Hor­váth Im­re fel­is­mer­te a sza­lon­cu­kor­pi­ac­ban rej­lő üz­le­ti le­he­tő­sé­ge­ket. Amely nem volt más, mint épp a „más”. Va­gyis a sza­lon­cu­kor év­ti­ze­dek óta tar­tó vál­to­zat­lan­sá­ga, unal­mas­sá­ga, ami fo­gé­kon­­nyá tet­te az em­be­re­ket az új­ra. A fák­ra ag­ga­tott an­gyal­kás sza­lon­cu­kor ün­ne­pé­lye­seb­bé, szen­teb­bé tet­te a ka­rá­csonyes­tét, nem cso­da, hogy ha­ma­ro­san fo­ga­lom lett, ki­ta­lá­ló­já­nak pe­dig vi­lág­dí­jat ho­zott. Há­rom év múl­va pe­dig pi­ac­ve­ze­tő po­zí­ci­ót. Ek­kor kezd­ték el a sze­zo­ná­lis fi­gu­rák gyár­tá­sát is.

Élet az édes­sé­gen túl
– Utá­na jött egy-két év, ami­kor, be­val­lom ma­gá­nak, ki­csit ül­tünk a ba­bér­ja­in­kon – is­me­ri be önk­ri­ti­ku­san Hor­váth Im­re. – Ar­ra vár­tunk, hogy mi­u­tán új­ra­de­fi­ni­ál­tuk a ka­te­gó­ri­át, lesz­nek kö­ve­tő­ink, ami újabb lö­kést ad a pi­ac­nak. De a fák­lyát sen­ki sem akar­ta át­ven­ni a ke­zünk­ből, így az­tán idén újabb nagy do­bás­ra ké­szü­lünk.
De a kö­vet­ke­ző évek más te­rü­le­te­ken is az in­no­vá­ció évei lesz­nek: a sza­lon­cuk­rok és fi­gu­rák meg­újí­tá­sa mel­lett a cég be­lép a táb­lás cso­kik pi­a­cá­ra – sőt az édes­ség­ága­za­ton kí­vül szin­tén sze­ren­csét pró­bál a vi­zek­től a táp­lá­lékki­egé­szí­tő­kig. De a – tá­gabb ér­te­lem­ben vett – cu­kor­kapi­a­con is lesz új a nap alat­t: a pa­let­tá­ról ed­dig egye­dü­li­ként hi­ány­zó rá­gó­gu­mi gyár­tá­sa is be­in­dul. A rész­le­tek per­sze még tit­ko­sak.
Két év­vel ez­előtt nem gon­dol­ták, hogy itt fog­nak tar­ta­ni. Ami­kor ugyan­is a ba­bér­le­ve­lek las­san fon­­nyad­ni kezd­tek, és a pénz­ügyi hát­tér­ben vá­rat­lan és ked­ve­zőt­len for­du­lat állt be, nem áll­tak ké­szen olyan nagy öt­le­tek, ame­lyek­kel ele­gán­san át le­he­tett vol­na ug­ra­ni a ke­let­ke­zett göd­röt. 2006 ezért a ki­kec­mer­gés ta­nul­sá­gos éve volt a du­na­ke­szi cég éle­té­ben.

Nem adó-, ha­nem kulcs­kér­dés az in­no­vá­ció
Hogy ép­pen 2007 lesz egy újabb ug­rás éve, az te­hát rész­ben szük­ség­sze­rű­ség. Meg­pró­bál­ják utol­ér­ni ma­gu­kat – il­le­tő­leg el­ér­ni azt a szin­tet, ahol tar­ta­ni­uk kel­le­ne. De Hor­váth Im­re el­is­me­ri, hogy eh­hez most jól jön az adó­sza­bá­lyok vál­to­zá­sa (fő­ként az in­no­vá­ci­ók adó­alap-csök­ken­tő té­nye­ző­vé avan­zsá­lá­sa), és a ke­res­ke­de­lem szem­lé­le­té­nek las­sú át­ala­ku­lá­sa is. Utób­bi­val kap­cso­lat­ban, hű­en hos­­szú évek óta han­goz­ta­tott ál­lás­pont­já­hoz, gyor­san hoz­zá­te­szi:
– Azért még több év­nek kell el­tel­ni ad­dig, hogy a ke­res­ke­de­lem egy sze­zont meg­fe­le­lő­en ke­zel­jen. Pél­dá­ul úgy, hogy mi­u­tán a sze­zon­ter­mé­ket úgy­is ke­re­sik, tel­je­sen fe­les­le­ges az ár­szín­vo­na­lát a sza­ka­dék­ba lök­ni. Majd cso­dál­koz­ni, is­mét nem ke­res­tünk sem­mit.
De az in­no­vá­ció sem csu­pán adó­kér­dés, ha­nem kulcs­prob­lé­ma, mond­ja. Nincs ta­lán még egy en­­nyi­re impulz ka­te­gó­ria. A mi­nő­ség mel­lett rend­kí­vül fon­tos a cso­ma­go­lás: men­­nyi­re in­ger­kel­tő, mi­lyen üze­ne­tet köz­ve­tít. „Iga­zán si­ke­res az a ter­mék, ami­ről a fo­gyasz­tó úgy ér­zi, azt ne­ki gyár­tot­ták” – szok­ta mon­do­gat­ni.
Hor­váth Im­re ér­té­ke­li az ál­la­mi jó szán­dé­kot, ugyan­ak­kor úgy tart­ja, az öt­le­tes ter­mék­fej­lesz­té­sek­hez nagy­ban kel­le­ne ja­ví­ta­ni a szak­em­berkép­zés szín­vo­na­lát – amely ugyan­csak ál­la­mi fel­adat.


Meet­ing Sweet Point mód­ra
A ve­zér­igaz­ga­tó nem csak ál­ta­lá­nos­sá­gok­ban be­szél: a Sweet Point pél­dá­ul már évek óta ke­res egy meg­fe­le­lő­en kre­a­tív, önál­ló, nagy mun­ka­bí­rá­sú mar­ke­tin­gest, si­ker­te­le­nül. Va­la­mi min­dig hi­bá­zik – vagy a tu­dás, vagy a meg­ta­nul­ha­tat­lan kre­a­ti­vi­tás. Így a ter­mék­fej­lesz­tés, a cso­ma­go­lás, a már­ka­üze­ne­tek és az el­adás­ösz­tön­ző esz­kö­zök ki­ta­lá­lá­sa mai na­pig úgy tör­té­nik, hogy Hor­váth Im­re ös­­sze­hív­ja két ki­pró­bált, ré­gi kol­lé­gá­ját (a gyár­tá­si igaz­ga­tót, aki egy­ben a ter­mék­fej­lesz­té­sért is fe­lel, va­la­mint a design­ert), és órá­kig ötletel­nek. Ezt egy mult­i­nál meet­ingnek hív­ják – de nem ez az egyet­len kü­lönb­ség.
– Ott a mar­ke­tin­ge­sek­nek ko­moly dön­té­si jo­guk ninc­s, min­dent a köz­pont en­ge­dé­lyez, az igaz­ga­tó­ság dönt, a ma­gyar rész­leg pe­dig vég­re­hajt, vagy csu­pán an­­nyi a fel­ada­ta, hogy be­os­­sza a rá ki­sza­bott bü­dzsét. Ez rend­kí­vül fruszt­rá­ló tud len­ni. Egy ilyen cég­nél, mint a Sweet Point, sa­ját öt­le­te­ink tár­gyi­a­sul­nak, be­épül­nek a rend­szer­be, a ter­mék­be, és ez mo­ti­vá­ló, jó ér­zés – fo­gal­maz­za meg a fő kü­lönb­sé­get.
Per­sze min­den mar­ke­ting­tu­dás alap­ja az el­ad­ha­tó ter­mék lét­re­ho­zá­sa – ez is egyi­ke azok­nak a meg­ál­la­pí­tá­sok­nak, ame­lyek­re a Sweet Point ér­té­ke­sí­té­se épül. Va­gyis: a jó ter­mék ké­pes el­ad­ni ön­ma­gát, amit meg­fe­le­lő mar­ke­tingmun­ká­val nö­vel­ni le­het és ér­de­mes. A csu­pán mar­ke­ting „ha­lott­nak a csók”.

Kül­föld­ön job­ban ér­tik
A Sweet Point jö­vő­kép­ében elő­ke­lő he­lyen sze­re­pel az ex­port fel­len­dí­té­se. Nem kell a nul­lá­ról in­dul­ni­uk, hi­szen – fő­leg a kör­nye­ző or­szá­gok­kal, de pél­dá­ul Dá­ni­á­val is – ko­moly kap­cso­la­to­kat épí­tet­tek már ki. A cég ne­ve – fő­leg, hogy egy­ben er­nyő­már­ka­ként is funk­ci­o­nál – majd­hogy­nem ex­port­ra ren­del­te­tett: bár­mi­lyen or­szág­ban jól hang­zik, és kön­­nyen meg­ért­he­tő. Még ta­lán job­ban is, mint ide­ha­za, a Bo­ci, Tibi, és a töb­bi, ré­gebb­ről is­mert, „echte” ma­gyar már­ka mel­lett.
– Ma már azért or­szág­szer­te tud­ják, kik va­gyunk, és mit kí­ná­lunk, de két­ség­te­le­nül volt idő, ami­kor in­kább a ká­rát lát­tuk a ne­vünk­nek – is­me­ri el Hor­váth Im­re. – Ami­kor in­dul­tunk, az oszt­rák be­vá­sár­lótu­riz­mus él­te re­ne­szán­szát, von­zó volt a kül­föl­di­es hang­zás. Az­tán a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén, több ré­gi ma­gyar már­ka új­já­szü­le­té­se­kor ez vis­­sza­ütött. Hos­­szú idő és sok mun­ka kel­lett ah­hoz, hogy ezen vál­toz­tas­sunk.

Eu­ró­pa és a Külső-Dzsumbuj ut­ca
Amin vi­szont Hor­váth Im­re nem vál­toz­ta­tott, az a szó­ki­mon­dá­sa, a ka­rak­te­res vé­le­mény­al­ko­tá­sa. Olyan ügye­kért emel szót, ame­lyek vé­le­mé­nye sze­rint a ma­gyar édes­ség­ipart ve­szé­lyez­te­tik. Ilyen volt ko­ráb­ban a szür­ke- és fe­ke­te­gaz­da­ság je­len­lé­te eb­ben az ipar­ág­ban is, vagy az utób­bi idő­ben a gyen­ge mi­nő­sé­gű, nyu­ga­tabb­ról ér­ke­ző im­portter­mé­kek. Ezt úgy fo­gal­maz­ta meg a ve­zér­igaz­ga­tó, hogy Ma­gyar­or­szág Eu­ró­pa édes­ipa­ri sze­mét­le­ra­kó­ja lett – az­tán a hír­adás­ok­ból ki­de­rült, hogy nem csak édes­ipa­ri.
– Meg­ke­rül­he­tet­len a ke­res­ke­de­lem és az el­len­őr­ző szer­vek fe­le­lős­sé­ge – szö­ge­zi le. – Előb­bi az, aki át­cím­kéz­ve, vagy még csak úgy sem, de át­ve­szi, ki­rak­ja és árul­ja, hogy nyer­jen né­hány fo­rin­tot. A fo­gyasz­tó­vé­de­lem és a töb­bi ál­la­mi el­len­őr­ző in­téz­mény pe­dig ár­gus szem­mel fi­gyel – en­gem, hogy meg­van-e négy mil­li­mé­ter a be­tű a ter­mé­kem ol­da­lán. Ez is kell, per­sze, de sok ma­gyar gyár­tó fe­jé­ben meg­fo­gal­ma­zó­dik a kér­dés: va­jon azért kap­juk mi ezt a ki­tün­te­tett fi­gyel­met, mert e nél­kül haj­la­mo­sak len­nénk ott be­csap­ni a fo­gyasz­tó­in­kat, ahol csak le­het? Vagy ne adj’ Is­ten azért, mert min­ket sok­kal kön­­nyebb meg­ta­lál­ni, mint a sok­kal óva­to­sabb, rej­tőz­kö­dőbb át­cím­ké­zős im­por­tőrt, nem lé­te­ző cí­mén, a Külső-Dzsumbuj ut­cá­ban? Le­het, hogy bi­zo­nyos hi­va­ta­los szer­vek a kön­­nyebb el­len­ál­lás irá­nyá­ba men­nek? Le­het, hogy a több száz ön­je­lölt élel­mi­szer-im­por­tőr, amely fo­lya­ma­to­san vál­toz­tat­ja ne­vét, cí­mét, amúgy sem ér­he­tő el? Ezért hát nem ve­lük kell tö­rőd­ni.
Sza­lai Lász­ló

Kapcsolódó cikkeink