Helytállni New Yorkban, XIV.

Oláh Roland, aki a Café Ertét vitte séfként itthon a legeslegjobbak közé, tavaly júliustól Amerikában próbál szerencsét. Élményeiről folyamatosan beszámol lapunknak.

Jól érzem magam a Martelben, de hát persze ez nem az a kategória, ahol fejlődhetek, egészen más dimenzió, mint a La Pantiere, ahová most jelentkeztem. Így aztán nagyon boldoggá tesz, hogy Mr. Jacques hív, hogy találkozzunk még egyszer egy egyeztetésre. Megkérdezem Arikot, a Napa konyhafőnökét, hogy mit szól ehhez a lehetőséghez. Ő is figyelmeztet, nem lesz egyszerű a helyzetem: a főnök unokaöccse a séfhelyettes, de Jacques valamiért nem akar belőle konyhafőnököt csinálni. Azt mondja, ha nem vagyok határozott és erős, könnyen problémáim lehetnek. Én csak a nagy lehetőséget látom magam előtt!

Túl hosszúra sikerül a családom vakációja, jöhetnének már! Persze így jó, mert tudom, hogy jól érzik magukat és jó helyen vannak. Telefonon beszélek a feleségemnek az ajánlatról, az interneten találtak alapján ő is úgy gondolja, megtaláltam azt, amit kerestem.

Hamar csörög megint a telefon: mikor tudok kezdeni. Hiába óv Arik, hiába nem vagyok magam sem teljesen biztos a dologban, már mondom is, hogy két hét múlva megyek. Hátra volt még egy nehéz feladat: beszélnem kell Martyval és Erickel, meg kell értetnem velük, hogy én itt az államokban szeretném építeni a karrieremet, és úgy tűnik, számomra a La Panetiere erre a legmegfelelőbb étterem. Rosszul érzem magam kissé, és nem is könnyű a helyzet, Eric rosszul viseli a felmondást. Marty jól reagál: nincs baj, mondja, menjek, próbáljam meg, de a Fine Dining szerinte meghalt Amerikában, most az emberek sokkal jobban szeretnek egyszerű éttermekbe, bisztrókba járni, ahol jókat esznek, és nem érzik magukat feszélyezve.

Közben megveszem a családnak a repülőjegyeket vissza. Az utolsó héten minden rendben megy, és Eric is, az első reakció után, megbékél a döntésemmel. Szerettem vele dolgozni, nem volt soha gondunk egymással, szerette a hozzáállásomat a munkához. Sokszor még ő szólt rám, hogy ne hajtsam annyira a srácokat a konyhán.

Első nap a La Pantiere-ben. Megérkeztem Rye városába vonattal. Negyven perc az út és Stamfordon kell átszállni. A városka nagyon szép. A főutcáján rengeteg étterem és üzlet, a világ nagy márkái mind itt vannak. Sétálnom kell még húsz percet az étteremig. Újra New York államban dolgozom! Az étteremben Jacques fogad, és bekísér a konyhába. Ott találkozom Deannel, az unokaöccssel! Nem igazán barátságos, amikor átöltözöm, a konyhában azzal fogad: Jacques szerint én mindent tudok, tehát csináljam. Érzem, nem lesz minden rendben vele! Nem nagy az étlap, nyolc előétel és nyolc főétel van rajta, plusz még négy ajánlat. A desszert teljesen külön megy. Itt is van cukrász, Lisanak hívják, nagyon kedves amerikai lány. A konyhában itt is mindenki Dél-Amerikából jött – többségben a peruiak.

Dean a halas pályán dolgozik, nekem a húsos jut, Roger az állandó előételes. Ha ő szabadnapos, akkor Juan vagy Armando dolgozik ezen a pályán. Normális esetben Armando az én köretes szakácsom, Juan pedig a halas pályáé. Roger az egyetlen, akiben megbízom, a többiek kétszínűek, oda kell figyelni, kinek mit és mikor mondasz. A pályám finoman fogalmazva háromszor keményebb a halas pályánál. Dean az első perctől kezdve érezteti, hogy nem nagyon kedvel. Nem tudom, miért, de az az érzésem, hogy a soha meg nem kapott lehetőség miatt viselkedik így velem. Roger szerint nem kell foglalkozni vele, az előző chefekkel sem volt túl jó viszonya.

A konyhán olyan érzésem van, mintha két különböző csapat és két különböző konyha működne, a halas és a húsos. Nem egyszerű a helyzetem, hiszen semmilyen helyismeretem sincsen. Szervizidőben Dean nem hajlandó segíteni. Jacques nem fizet túlórát, a srácok meg ebédidőben egyáltalán nem hajlandóak dolgozni. Én viszont nem használom a szünetet, mert egyszerűen nem vagyok kész.

Jacques-kal megbeszéltük, hogy csak a fele menüt cseréljük le, hogy ő is lássa, mit is képviselek. Friss raviolit teszek fel, de akkor még nem is sejtem: ezekben a dolgokban senki nem fog segíteni. A halhoz nem is nagyon engednek nyúlni. Egész életemben emberekkel dolgoztam, és soha nem volt problémám, de Deannel egyszerűen nem tudok közös nevezőre jutni. Neki nagyon kényelmes ez a munkahely Jacques miatt, de semmi szeretet nincs benne a szakma iránt. Felelősségérzete annyi van, mint a beosztottaknak, semmiben nem segít, és még ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Nehéz idők!