Gondolatok nem csak a szépségversenyekről

COVID miatti lezárások által okozott világszintű ellátásilánc-zavar, értelmetlen háború által (mert minden háború értelmetlen) kiváltott energiaválság, politikai (értsd: egyedi, nem közösségi) céloknak alárendelt kiköltekezés okozta különadók és visszavágások következtében várható fogyasztói bizalmatlanság, fogyasztáscsökkenés.

Ez bizony nem jól hangzik, viccesebbre véve körülbelül úgy hiányzott, mint lónak a hátúszás. Mintha a napi munka, az állandó fejlődés, a magánélet kihívásai és ezek egyensúlyban tartása nem lenne elegendő.

Eszembe jut egy régi karikatúra egy iroda falán egy korábbi munkahelyemen, amikor a munkatársat behívja a főnöke: „Itt van ez a projekt, ami eldönti a cég sorsát, holnapra kész kellene lenni, de semmilyen erőforrás nem áll a rendelkezésedre. Viszont itt a kiváló alkalom, hogy megmutasd, hogy mit tudsz!”. Egy kicsit szerintem most mindenki így érezheti magát, van, aki jobban, van, aki kevésbé.

Jó lenne meghúzni a féket, költségeket, de nem nagyon lehet, mert nem lesz árbevétel, ha nem lesz árbevétel, akkor ugye semmi nem lesz („mint az köztudott”).

Jó lenne invesztálni, hiszen akkor ellenkező trendet írhatunk le a piaccal, és ha bejön, jelentős részt nyerhetünk, de ha a fogyasztási válság elhúzódik, nem biztos hogy kitart a pénz, paripa és a fegyver, szóval itt is van jókedvvel – bőséggel rizikó.

Ne tegyünk semmi mást, mint eddig, érvényesítsük a költségeinket, úgyis szeretnek minket a vásárlóink. Na, itt is van kockázat, hiszen a vásárlók nem fogják elfogadni az egekig emelt árakat, hiszen nem lesz miből kifizetniük, ergo megint csak hasra eshetünk.

Ha egyik sem jó megoldás, akkor mi lesz velünk és mindennel, amit eddig szorgalmas munkával, szakmaisággal, végtelen türelemmel felépítettünk? Vajon akkor mi a teendő?

Lehet, hogy nem mindenki ért velem egyet, de azért én a helyzetet egy kicsit rózsásabbnak látom, mint 2008-ban. Talán azért, mert egy kicsit a vásárlók kezében is van a saját sorsuk, kiadásaiknak a menedzselése, nem pedig kizárólag a bankokéban (na ez persze túlzás, de rendkívül leegyszerűsíti a modellt).

Szóval kevesebbet és olcsóbbat fogyasztunk majd, nem fog menni a klíma, nem kell télen 22 fok a lakásban (édesapám mesélte, hogy náluk reggel a konyhában a lavórba fagyott a víz), otthon sütik majd a kenyeret, megint lesz a kiskertben veteményes, talán még háziállat is. Az élet egy kicsit visszabillen az egyensúlyi állapotába.

Na és persze megtanulunk naponta újabb irányokat venni, újabb célokat kitűzni, naponta újraírni a stratégiát. Igen, naponta.

Ezek talán nem is olyan rossz dolgok. De azért nehéz lesz hozzászokni. Ha mégis sikerül, akkor bármi megtörténhet. Bármi is.

Szóval maradjunk optimisták, és felejtsük el a válság emlegetését, mert különben velünk marad, és adjunk igazat a szépségversenyek résztvevőinek, akik mindig is állították, hogy a világbéke a legfontosabb.

Most, hogy a saját bőrünkön érezzük, azt hiszem, átérezzük az állítás erejét, igazságát. //