Csárdahistória

A csárdák a vasút előtti Magyarország kedvelt, jellegzetes, és a határainkon túl is ismert vendéglátóhelyei voltak. Közismertté a 18. Század végétől váltak. Népdalokban, betyárnótákban éppúgy fölemlegetődnek, mint a pusztai történetekben, kalandos leírásokban.

A csárdák egyszerű, nádfedeles épületükkel, jellegzetes cégérükkel, (mely gyaluforgács, koszorú stb. volt) ismert, emelgetett nevükkel egymástól „lóitatásnyi távolság”-ra épültek. Települések szélein, utak, átkelő és vásártartó helyek mellett álltak. Kocsiszínjükben az igavonó lovakat, ivójukban az utasokat, a környékről betérőket látták élétellel-itallal. Hideg harapnivalót, ritkábban és kívánságra úgynevezett „hirtelen-hamar-jó”-t (pecsenyét, hurkát, stb.) sütött a csárdás vagy felesége. Bort kínáltak kancsószám vagy pálinkát porciózva.

Jellegzetes berendezésük az egyszerű, vízzel, sikálással tisztán tartható X-lábú asztalok és lócák voltak. Nem hiányozhatott a léckerítés-formájú úgynevezett kármentő. (ott tartotta a csárdás az értékeit, felszerelését. Maga is oda menekült biztonságba verekedés esetén és az volt a hálóhelye is.) az útonjárók, ha csárdában éjszakáztak, derékaljul és takarónak a porköpenyüket és bundájukat használták. Uri vendégeknek egy-két szerény berendezésű vendégszobát tartottak.
A 18-19.századi csárdák ablakába elhelyezett gyertya vagy lámpa (úgynevezett gyertyapislantó) jelezte a vendégfogadási szándékot alkonyodás után. S azt is, hogy akad még hely a betérőnek.