Corvinus-kutatás: mennyire fenntarthatatlanok ökológiailag a budapesti várostérség háztartásai?

(Fotó: Pixabay)

Négyfős magyar kutatócsoport tanulmánya jelent meg a Sustainable Cities and Society című folyóiratban szeptemberben, amely a magyarországi urbanizáció, a budapesti fővárosi térség környezeti fenntarthatóságát újszerűen elemzi a háztartások ökológiai lábnyomának és a rendelkezésre álló földterület biokapacitásának egyidejű összevetésével. Az ökológiai lábnyom megmutatja a keresletet, azaz, hogy hány hektár földterületre van szükség a felhasznált anyagok előállításához, Magyarország ökolábnyomához leginkább az élelmiszerekre és italokra, a lakhatáshoz kapcsolódó energiafelhasználásra, a közlekedésre, az alkoholra és a dohányra fordított kiadások járultak hozzá 2018-ban. A biokapacitás az ökológiai kínálatot, vagyis az eltartóképességet jelzi: azt, hogy mennyi biológiailag termékeny föld van a vizsgált területen, amely megújuló erőforrásokat tud termelni és elnyelni az onnan származó hulladékot. A számításokat a terméshozamokat figyelembe vevő globális hektárban végezték. Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, az MTA Regionális Kutatások Központja, a Széchenyi István Egyetem, valamint a Budapesti Corvinus Egyetem kutatóinak bevonásával készült publikáció a 2003 és 2018 közötti időszakot vizsgálta. A szerzők megállapították, az ország egészének ökológiai deficitje a 2000-es évek eleje óta fokozatosan mérséklődik, amelynek oka a népesség csökkenése és az ország egészét nézve a biokapacitás növekedése. Budapest ökológiai erőforrásai azonban csökkentek, aminek oka a környezetminőség romlása, az urbanizáció okozta biológiailag aktív felületek zsugorodása és a városiasodás lehet. A fővárost és az agglomerációját magában foglaló budapesti nagyvárosi térség részesedése Magyarország teljes ökológiai lábnyomában 28,3 százalékról 31,5 százalékra nőtt 2003 és 2018 között.

Budapest túlterheltsége nagymértékű, bár enyhén csökkenő

Míg 2003-ban 34-szer annyi földterületre lett volna szükségük a fővárosiaknak a fenntarthatóság eléréséhez, mint amennyi rendelkezésükre állt valójában, 2018-ra ez az arány némileg – 30-szorosra – csökkent. Az agglomerációs övezetben viszont nőtt a túllépés: 2,1-ről 2,4-szeresre. Ez 7 százalékos emelkedés másfél évtized alatt, amit az ökoszisztéma biokapacitása nem ellensúlyoz a kínálati oldalon. A tanulmány szerint Magyarország többi részén még vannak „ökológiai tartalékok”, ezek 2003 és 2018 között 13 százalékról 24 százalékra nőttek. Ez egyrészt a budapesti nagyvárosi régión kívüli számottevő népességfogyással (a 2003-as 7,4 millióról 2018-ra 6,8 millióra), másrészt a mezőgazdasági termelés hatékonyságának javulásával hozható összefüggésbe. Az adatok az urbanizáció és az ökolábnyom közötti, a szakirodalomban többek által feltételezett fordított U alakú kapcsolatot nem igazolták, Magyarország értékei épp a globális pénzügyi válság idején estek vissza. Az eredmények segíthetnek a politikai döntéshozóknak abban, hogy beazonosítsák a városrégiók átlagos felüli ökológiai egyensúlyhiányáért felelős gócpontokat.

„Ahhoz, hogy megváltozzon az emberek fogyasztási magatartása és javuljon a környezeti hatékonyság a Magyarországhoz hasonló, erősen központosított városi rendszerű, elöregedő társadalmakban, speciális, az elsődleges nagyvárosi területekre irányuló programokat kellene indítani az ökolábnyom további növekedésének csökkentésére és a biokapacitás zsugorodásának megállítására. Ilyen program lehet például a közösségi közlekedési rendszer támogatása, energiahatékonysági beruházások vagy a kompakt város koncepciója szerinti fejlesztések” – mondta Harangozó Gábor társszerző, a Corvinus Egyetem Fenntarthatósági Menedzsment és Környezetgazdaságtan Tanszékének vezetője.

A tanulmány a Sustainable Cities and Society című folyóiratban idei szeptemberi számában jelent meg.