A stratégiai ágazatok működését muszáj biztosítanunk

Nagyon rövid idő telt el a vészhelyzet megszűnése óta, és nem látjuk még a válsághelyzet végét, ezért nehéz a lehetséges következményeket elemezni.

Természetesen a logisztikai ágazatot is érinti minden válság, de eltérő dinamikában és intenzitással. A legutóbbi, 2008–2010-es gazdasági válság merőben más jellegű volt. Annak idején egy jelzálogpiacokon elinduló és pénzügyi piacokon átívelő problémahalmaz gyűrűzött át a reálgazdaságba, recesszió alakult ki, amelynek során kevesebb késztermékre és nyersanyagra volt igény.

Ennek következtében csökkent a termelés, ez visszavetette a logisztikai ágazat teljesítményét is.

Ehhez képest a mostani válság sokkal kézzelfoghatóbb előzményeken alapul, amikor is nagyon gyorsan és nagyon húsba vágóan zajlottak (illetve még részben sajnos zajlanak) az események. A dolgozók mozgásának fizikai korlátozása és a megbetegedéstől való félelem miatt a gyárak a termelés korlátozására kényszerültek, ami azonnali kibocsátáscsökkenést eredményezett, problémát okozva a gazdaság összes szereplőjének, természetesen a fuvarozóknak is.

Mivel az áruforgalomnak minden körülmények között működnie kell, ez az ágazat relatíve kis veszteségekkel tudja kezelni a kialakult helyzetet.

A koronavírus-válság két szempontból érintette a fuvarozói ágazatot. Egyrészt a szabad mozgás és a határátlépések hatósági korlátozása okozott fizikai problémát, hiszen a kamionok nem tudták átlépni a határt vagy csak tetemes késéssel tudták teljesíteni fuvarmegbízásaikat.

A nagyszámú illegális határátlépő által okozott 2015-ös migrációs válság erősen akadályozta a közúti áruforgalmat. Öröm az ürömben, hogy ebből adódóan 2020-ban már nem érte a fuvarozási ágazatot sokkszerűen a határátlépések korlátozása, hiszen az elmúlt években már hozzászoktak.

Az eseményeket és az intézkedéseket azonban sokszor az átgondolatlanság és a provizorikusság jellemezte (nem beszélve a harmonizációs hiányosságokról), ezért a legnagyobb ágazati kihívás a hirtelen, előzetes egyeztetések nélkül hozott intézkedésekre adott helyes válaszreakció volt.

A másik problémás terület az egyes vállalatok kibocsátásának visszaesése, ami a termelés és az alapanyag-ellátási kereslet csökkenését eredményezte.
A piaci torta kisebb lett, és ez a trend folytatódni fog. Az azonnali problémák mellett nyilvánvalóan megjelenik a piac újrafelosztásának lehetősége is, esélyt adva a cégeknek arra, hogy új piaci pozíciókat foglaljanak el, amelyekkel nemcsak a válságot élhetik túl, hanem a válság utáni időszakot is sokkal perspektivikusabban kezdhetik.

A válság azonban mindenképpen bekövetkezett volna, hiszen már egy éve kongatják a közgazdászok a vészharangot, hogy recesszió várható.

Az elemzői adatok szerint már 2019-ben túlfűtöttnek minősítettük az Európai Unió és a világ gazdaságát, és ez a megállapítás nemcsak a pénzpiacokra (tőzsdére), hanem a tényleges piacokra is vonatkozott. A tőzsde számomra a virtuális gazdasági világ szimbóluma. A reálgazdaságban azonban a piaci igények irányítanak, és most az történt, hogy egy már megtört piaci trendet neveztünk el koronavírus-válságnak.

Magyarán, a pandémiára kenjük azt a recessziót, amely a járvány nélkül is bekövetkezett volna (vagy már be is következett).

Ebből adódóan nem szabad a járványhelyzet megszűnésétől várnunk a gazdasági válság végét, ennek lehetőségét sokkal inkább a gazdasági fundamentumokban kell keresnünk.

A jelenlegi helyzetben az egyik legfontosabb kérdés: biztos azokat az iparágakat vagy cégeket kell megmenteni, amelyeket segíteni szándékoznak? Egy túltermelési válság a piac tisztulásához és a piaci szereplők átrendezéséhez vezethet, külön beavatkozás nélkül is, nem biztos, hogy itt mindenkinek meg kell menekülnie. Egy torz, túltermelést előidéző struktúra átmentése konzerválja azokat az állapotokat, amelyek előidézték a válságot.

Tudomásul kell venni azt is, hogy bizonyos ágazatokban tevékenykedő cégek, ha megfeszülnek, sem tudják fenntartani a működésüket.

A 9/11-es események következtében kialakult válsághelyzetben tanultuk meg a structurally disrupted, azaz strukturálisan halálra ítélt vállalatok definícióját, amelyeknél nincs az a tehetséges csúcsmenedzser, aki külső (állami) segítség nélkül el tudná kerülni a csődhelyzetet.

A légiipar megmentésének szükségessége egyértelmű volt számomra, a bankoknak nyújtott mentőövek azonban mind közgazdasági, mind pedig etikai szempontból kérdéseket vetettek fel. A jó válságmenedzselő gazdaságpolitika ismérve az, hogy különbséget tud tenni a két fentebb említett kategória szereplői között, és csak remélni tudom, hogy ez most sokkal jobban sikerül majd, mint 2010-ben.

A siker közös érdekünk, különben készülhetünk a következő válságra, amelyre biztos nem kell újabb tíz évet várni. (Dr. Székely Zsolt, közgazdász, vg.hu)