A pénzügyi válság

Egyre növekvő valószínűséggel egyénenként is szembetalálkozunk a pénzügyi válság következményeivel. A kamatok változása, fogyasztóink, ügyfeleink kiadáscsökkentő stratégiája, a karácsonyi ajándékok áremelkedése, vagy a magánnyugdíjpénztárakba befizetett összegek „hogyléte” akár égető gondként is jelentkezhet.Lapis Balázs barátom, kollégám, gazdaságtörténészként készített egy összefoglalót a háttérről, várható fejleményekről. Örömmel osztom meg mindazokkal, akik nem tartják magukat makroközgazdásznak.

Nyolc év dominóépítés
A történet 2000-ben kezdődött, amikor is az USA új évezredre érvényes gazdaságpolitikájának alappillére lett egy kifejezetten beruházásélénkítő, munkahelyteremtő csomag. A pénzügyi, árfolyam- és értékpapírhozam-spekulánsok alól akarták kihúzni a talajt, kézzel fogható beruházásokat akartak látni, ami a híradá-sokban, kampányokban is bemutatható munkahelyeket teremt.
Mivel a csökkenő kamatok miatt a pénzt nem volt érdemes számlán tartani, boldog-boldogtalan beruházásba kezdett. Jellemzően ingatlanfejlesztésbe, mert az mutatós is. Hihetetlen összegeket nyújtottak a szinte fedezet nélküli beruházóknak, fél Amerika kerítést festett, árkot ásott és füvesített a déli államokban.
A gazdaság belső motorja tényleg pörgött. 2003-ra a pénzpiaci irányadó Fed-kamatláb 1 százalékra esett. Ilyet eddig a világon Svájc mellett még Japán produkált, 0,5 százalékos kamatszinttel, de ez utóbbi mesterséges „csinálmány”. John Smithtől a Kennedy klánig mindenki a beruházásokhoz kapcsolódó részvényeket, értékpapírokat vett. A piac szabadon „szabályozta” önmagát.
A beruházásokat finanszírozó amerikai pénzintézetek azonban kifogytak a saját forrásokból, és az ingatlanfedezetű értékpapírokat 100 milliárd dolláros nagyságrendben terítették szét Európában, majd Ázsiában. Ázsia óvatosabb volt, ők inkább az állampapírokat preferálták. (A japánok az USA keleti partján a 80-as években már buktak az ingatlanbusinessben 70 milliárd dollárt.)
Ekkor kezdődött a probléma. Megtelt az ingatlanhitelezés piaca, a távol-keleti és az arab országok pedig nem szálltak be a játékba. A neves nemzetközi hitelminősítők (Fitch, Standard & Poor’s, Moody’s) 2006–2007-ben még mindig kiváló minősítést adtak az ilyen értékpapírokra, bár már sejthették, hogy elfogyott a „szalag”.
Aztán a rendszer, a dominóelvnek megfelelően, bedőlt. Kicsik, nagyok egyaránt likvid pénz nélkül álltak. A fizetésképtelenségen a betétesek és a befektetők egyaránt gyomorgörcsben csodálkoztak. A rengeteg rossz hitel, a kevés működő, annál több luxusberuházás „megette” a pénzt.

A fontos kérdés az, hogy milyen pénzt?
A legnagyobb tőke korunkban az egészség- és nyugdíjbiztosító intézmények kezében van, őket követik a magánszemélyek, majd a vállalatok.
Az amerikai bankok nemcsak a lakossági betéteket, hanem jövőbeni kötelezettségeik fedezetét is elbukták. Ettől ijedt meg az amerikai kormányzat, majd az európaiak is.
A számok mellbevágóak:
– Az amerikai nyugdíjbiztosítók vagyona 6 hónap alatt 670 milliárd dollárral csökkent.
– A nyugat-európai nyugdíjbiztosítók 600 milliárd dollárt buktak.
– A közép-európai nyugdíjbiztosítók 14 milliárd dollárt vesztettek.
Ami fontos: az amerikai és nyugat-európai esetben ez a kezelt vagyon 4-8 százalékát teszi ki. Hát ettől be lehet rezelni, hiszen folyamatos fizetési kötelezettségeik vannak, amelyekben a saját tartalékuk 3 százalék alatti. Azaz tőke hiányában a nyugdíjrendszerük is leáll. A kelet-európai átlagos vagyonvesztés még magasabb: 13 százalék, a magyarországi a csúcs 20 százalékkal. Lényegében a magánnyugdíjpénztárakba befizetett tőkénk ötöde elveszett.
A tőzsdékről is eltűnt a pénz. Különösen igaz ez a magyar tőzsdére, az eladók tömege áll sorban a kevés vevőért, de a tőzsdei mozgás fog leghamarabb magára találni, új cégek jönnek, új esélyeket kínálva. Ez tényleg a spekuláció tere, aki itt mozog, a válságban is lehet „újgazdag”.
A kormányok azonban nem a tőzsdék zuhanása miatt mozdultak meg, hanem a bankok és rajtuk keresztül a nyugdíj- és egészségbiztosítók csődje a világválság lényege. A bankoknak juttatott dollárszáz-milliárdok tehát a mi jelenbeli és jövőbeli megtakarításaink pótlására hivatottak.

Aranyra váltanak
Ugyanarról a válságról beszélünk, de az országok megoldásai helyzetükből fakadóan különbözőek. Az USA valutája újra az értékmérő tartalékalap szerepét tölti be, mert a gazdasága a válság ellenére is erős és egységes. Az európai országok egyedi mentőakciói nem elég hitelesek, az izlandi államcsőd (nem tudtak nyugdíjakat és közalkalmazotti béreket utalni) és a magyar állampapír-kibocsátás kudarca (másodszorra sem jegyezték le Sanghajban az államkötvényeket, az EU központi bankja vett 5 milliárd EUR értékben, hogy talpon maradjunk) azt mutatja, lehet, hogy megdőlnek a kicsik, és lehet, hogy magukkal rántják a nagyokat is. Az arab, az orosz és a távol-keleti jegybankok lecserélték az eurót dollárra és aranyra (Londonban is nőtt az arany jegyzési árfolyama 30 százalékkal), a dollár árfolyamát erősen megnövelve ezzel, ami azonban rosszat tesz az USA exportjának, veszélyezteti a meglevő, termelő munkahelyeket.
A forint viszont vonzóvá akarja tenni magát, mert az állam, a lakosság és a vállalatok magas, devizában történő eladósodottsága napokon belüli fizetésképtelenséget okozna egy 300 Ft/dollár árfolyam esetében, azaz nem veszthet a forint az értékéből gyorsan és sokat. Forintunk azonban egy hónap alatt 16 százalékot vesztett értékéből.

Hitelek szigorúbban fogva
A jegybankunk drasztikus kamatemelést hajtott végre, 8,5 százalékról 11,5 százalékra emelte az alapkamatot. Ennél magasabb az EU-ban csak Izlandon van: 12 százalék, alulról közelít hozzánk a román lej 9,5 százalékkal. A szlovák, a cseh és a többi EU-tag kamatszintje 5 százalék alatt van. A kamat durva eszköz, ha nincs mögötte reálgazdaság, csak rövid távon képes hatni. Ennek és a valutatartalékaink mélyrepülésének következtében lényegében leállt, és ahol megmaradt, ott is jelentősen megdrágult a devizahitelezés.
A meglevő devizahitelek esetében éves vagy féléves időtartamra van rögzítve a kamat, a fordulónap után ez is nőni fog, tehát a havi törlesztés emelkedik, a megelőző időszak árfolyamveszteségét pedig a januárban megkapott csekk lesz hivatva dokumentálni (autóinkon tudjuk ezt először lekövetni).
A jegybanki alapkamat emelése az egyébként sem olcsó forinthitelt lényegében alkalmatlanná teszi a fogyasztási hitel funkciójára. A karácsonyi „hitelre veszem a tök jó ajándékot” feeling valószínűleg felejthető.
A folyószámlahitelek is MNB-alapkamathoz kötöttek, tehát érezni fogjuk a különbséget, ha igénybe kell vennünk.
Bármilyen hitelhez csak jóval szigorúbb feltételekkel fogunk hozzájutni. A reklámszövegeket újra kell írni, na ott lesz most business…
A költségvetést és a kapcsolódó adózási szabályokat újratervezik, nem a számunkra kedvező változásokkal: erőteljesebb ellenőrzés, kevesebb kedvezmény, a bírósági végrehajtás kiszélesítése prognosztizálható. Az EU-alapoktól kapott pénz árfolyamnyereségét az állam lenyeli, a támogatást elnyert projektek, cégek nem kapnak több forintot, pedig a folyósításról az állam EUR-ban számol el.

Államok injekciókkal
Természetesen van azért pozitív jövőkép is. Az elemzők egy komoly hányada esküszik rá, hogy csak a pánikreakciókat látjuk most. Fél éven belül helyreállnak a piacok. A magyar kamatszintet például 6,5 százalékra várják, a fogyasztás és ezzel a reálgazdaság visszaáll jövő év nyarára a normális állapotába, és nyugodtan mehetünk nyaralni. Egyedül az USA területén látnak egy-két éves recessziót, ugyanis ott a legnagyobb a pénzügyi veszteség.
Egy dologban azonban minden elemző egyetért: Észak-Amerikában és Európában a következő 2-3 évben erősebb állami jelenlétnek leszünk tanúi a gazdaság szinte minden szférájában. A bankokban és a biztosítóintézetekben tulajdont szereznek a tőkeinjekcióval, a „laza” gazdálkodásnak ezzel vége, ugyanakkor a költségvetés finanszírozása nem kívánt formákat is ölthet.
Amit viszont már deklaráltak: az adóbehajtás a jelenleginél jóval szigorúbb lesz, azt a pénzt, amit most beinvesztálnak a pénzintézetekbe, valahonnan elő kell teremteni.