A desszertnek mindig van hely? – egy kis mindennapi pszhichológia

Egy igazi magyaros vasárnapi ebéd gyakran vezet ahhoz, hogy degeszre esszük magunkat – olvastuk a mipszi.hu egyik érdekes cikkében a túlevésről. – A végén már nem esik jól a falat, de megesszük, mert imádott édesanyánk, vagy kedvenc nagymamánk főzte. Megfogadjuk, hogy soha többet nem eszünk ennyit, mert ha még egy falatot lenyelünk, kipukkadunk. És ekkor az elénk varázsolt ínycsiklandozó desszert mindezt egy csapásra elfeledteti velünk, élvezettel faljuk be.

Izgalmas, jutalomértékű új inger az agynak

Persze, mindennek ára van. Az étkezés utáni „kajakóma” közben, ha még van energiánk gondolkodni, felvetődhet a kérdés: Teleettük magunkat, hogy fért még belénk a desszert? Sokan úgy tartják, ilyenkor egy olyan szervünk lép működésbe, ami eddig elkerülte a tudósok figyelmét. Ez a nassolni valók fogyasztására fenntartott „desszertgyomor”. A tudomány jelen állása szerint azonban ezt hasunk helyett érdemes máshol keresni. A jelenségre a lélektan kínál megoldást.

Desszertgyomor és egyéb nyalánkságok
Ne kerülgessük tovább a forró kását. Ízlelgessük kicsit a következő kifejezést: szenzorspecifikus telítettség. Közérthetőbb nevén desszert-hatás. Még mindig nem tudjuk, hogy ezt eszik-e vagy isszák? Pedig a hozzáértő étteremtulajdonosok akár tudatosan, akár ösztönösen, de mindig is éltek a jelenség adta előnyökkel. Étkezés után a pincér nem véletlenül kérdezi, szeretnénk-e desszertet rendelni. A desszertmenü ellenállhatatlan fényképei is növelik annak esélyét, hogy megkívánjunk még egy kis nyalánkságot. Vigyázzunk, ez nem csak édességekkel működik! A szenzorspecifikus telítettség miatt eszünk sokkal többet svédasztalos étteremben, mint ha étlapról rendelnénk. Ezért eszünk több sültkrumplit, ha nemcsak ketchup, hanem változatos szószok vannak mellé. Változatos. Ez a kulcsszó. A desszert-hatás mögött ugyanis az az alapvető tulajdonságunk áll, hogy sokféleségre vágyunk. Ha sokáig ugyanazt az ételt esszük, hozzászokunk, csökken az általa okozott élvezet. Mire a fogás végére érünk, már unjuk. Ezzel szemben, ha újdonságként találkozunk egy még nem kóstolt ennivalóval, az ismét nagyobb élvezetet jelent. Visszahozza az étvágyunkat.

Barbara Rolls, a Pennsylvaniai Állami Egyetem kutatója a nyolcvanas évek óta foglalkozik a jelenséggel. Egy izgalmas kísérlete során a résztvevőknek nyolc fogást kellett értékelniük aszerint, mennyire tartják azokat étvágygerjesztőnek. Később a fogások közül mindenkinek kiosztottak véletlenszerűen egyet. Addig kellett enniük, ameddig jól nem laktak. Ezután újra felmérték a résztvevők étvágyát, ami jelentősen megváltozott. Az elfogyasztott ételt utólag már egyáltalán nem találták olyan vonzónak. Persze, gondolhatnánk, hisz már nem voltak éhesek! Azonban a többi fogást továbbra is kívánatosnak értékelték. Valójában az történt, hogy a fogyasztott étel unalmassá vált, míg a többi izgalmas, jutalomértékű új ingert jelentett az agynak.

Agy vs. gyomor: 1-0
Vajon Rolls kísérleti alanyai mennyit ettek volna, ha az összes fogás eléjük kerül? Nos, az biztos, hogy többet, mint általában. A kutató egy másik, szemléletes kísérlete szerint 40 százalékkal többet eszünk, ha egy négyfogásos étkezésnél különböző ételek kerülnek elénk, mint ha minden alkalommal ugyanazt tennék elénk. Vagyis étvágyunk több fogáson keresztül sem csökken, ha változatos a kínálat. Ez persze nem azt jelenti, hogy az olyan alapvető fiziológiai jelzések, mint az éhség vagy jóllakottság nem is számítanak. Inkább azt, hogy sokkal komplexebb folyamat áll fogyasztásunk mögött, amelyben a fiziológia és a pszichológia egyaránt jelen van. A főzőműsorok gusztusos harapnivalóit látva megkordul a gyomrunk, de agyunk is „megéhezik”.  Teltségérzetünket sem csak gyomrunk tágulása okozza – pszichológiai telítődés is végbemegy bennünk a sokadik falat monotonitása következtében. Kényes egyensúly ez test és lélek között, ami most felborulni látszik. Az addikciókkal foglalkozó pszichiáter, dr. Nora Volkow szerint a gyomor által „leadott” jelek a gyorsételek és desszertek világában egyre kevésbé tudják felülírni agyunk örömközpontjának jelzéseit. Ez nemcsak ahhoz vezethet, hogy túlesszük magunkat. Sokszor meg sem kell ízlelnünk az ételt, hogy ráunjunk és elmenjen tőle a kedvünk. Az amerikai Carnegie Mellon Egyetem kutatói szerint elég elképzelnünk, hogy 30-szor egymás után majszolunk M&M’s-et, hogy már ne is vágyjunk rá. Hasonló jelenség történik akkor, amikor szakácstudományunkat megcsillogtatva készítünk magunknak ebédet, de mire a végeredmény ott gőzölög előttünk az asztalon, már nem is kívánjuk. Addigra ugyanis megunjuk az illatát, látványát és az összes képzelgést arról, milyen finom lesz…

A cikk teljes terjedelmében itt olvasható.