Magazin: Sikeres évek küszöbén I.

A Soproni borvidéken borászkodó Taschner Kurt István harmóniában él önmagával, családjával, környezetével. Bő másfél évtizedes következetes munkájának eredményeként vállalkozása tavaly már gazdaságilag is sikeres évet zárt. Kis birodalmát „két kezével” építi, és úgy tűnik, mára minden adott ahhoz, hogy a bő esztendők következzenek pincészetében.

Magyar vagy német név az Öné?

Maga a Kurt név német, apai ágon német gyökerűek vagyunk, anyai oldalról pedig magyarok, névjegykártyámon is szereplő második keresztnevem István. A soproni németek bajor betelepülők leszármazottjai, de országszerte számos magyar bortermelő vérében ott a német vonal. Ha a személyiségjegyeim oldaláról közelítem meg a dolgot, akkor azt mondhatom, sok, néha sztereotip módon a német mentalitáshoz kötött tulajdonság megvan bennem, amire tulajdonképpen büszke is vagyok.

Mit jelent Önnek a Soproni borvidék?

Sopron nagy múltú város, az osztrák határ közelsége több szempontból nagy könnyebbséget jelent a mindennapi életben, de úgy látom, ugyanez akadályozza is a borászat fejlődését. Míg más borvidékeken egzisztenciálisan általában többet ígér a szőlővel való foglalkozás, itt túl sok a lehetőség a könnyebb ellenállás irányát választani a megélhetéshez. A szőlőterületek csökkenetek, és bár megéri szőlőt termeszteni, néhány jó értelemben vett megszállott mellett a megélhetési bortemelők vannak többségben. Pedig az igazi szőlőművelés nem munka, hanem hivatás.

Sok a jó bor, kimagasló viszont még kevés. Vannak olyan dűlőink is, ahol a világ legjobb borai készülhetnének, a lehetőség tehát adott a nagy célok eléréséhez is, már csak ezért is úgy érzem, jó helyen vagyok!

Milyen helyi szőlőfajtákban lát fantáziát?

A borvidék minden jellemző fajtáját termelem, ma már 70 százalékban kékszőlőt – többnyire Kékfrankost és Zweigeltet –, amiből egyre több rosét készítek. Valamikor az Irsai Olivérrel kezdtem; az egyetem után nagyon türelmetlen voltam, először egy gyorsan kiteljesedő borban gondolkodtam, hogy minél előbb a saját boromat kóstolhassam.

A fehérek között most is az Irsai játssza a főszerepet, ez a bor bárhol a világon megállja a helyét, de kedvelem a mélyrózsaszín, üde Korai Piros Veltelinit (több helyen Malvasiaként ismerik), és a Zenitet is, ami a másik kettőtől abban is különbözik, hogy hosszan a tőkén hagyva lehet akár fahordóban is érlelni, és édesnemes bort készíteni belőle.

Bár sokan palackoznak soproni rozékat és Irsait, mégis, a borvidékkel összefüggésben máshol ezeket – elsősorban az Irsait – sokszor már az én nevemhez kötik a fogyasztók.

Mekkora területen gazdálkodik?

20 hektáron szüretelünk, ebből a szőlőből készítünk bort, beszállító partnerekkel a szőlő ingadózó ára miatt alig építettem ki kapcsolatot. Még úgy 5 hektárnyi területbővülést tudok elképzelni – ennyit bír el az üzem. Többet persze én sem, minthogy a családomtól nem akarok elvenni több energiát, mert ezzel pont a számomra legfontosabb támasz tűnne el az életemből.

Milyen irányban tudhat hát fejődni?

A fejlődést nem a növekedésben képzelem el, bár ki tudja, az élet mit hoz ezután. Másfél évtizednyi munka után a termékeim ott vannak a legnagyobb láncokban, a Wizz Air gépein és olyan éttermekben, mint például a Nobu, a Gresham, az Arany Kaviár! Elsődlegesen ennek a piacnak a megtartása a célom. Ehhez legalább tartanom kell az elért minőséget, ha lehet, javítani is. Meggyőződésem, hogy a jó bor alapja a jó szőlő, minél jobban szeretnék hát érteni hozzá. Az az álmom, hogy egyszer megcsinálom a Nagy Vörösbort, ami, most úgy képzelem, egy Cabernet Franc lesz.

A termékportfóliónkat igyekszem bővíteni: a pezsgőnkre nagyon büszke vagyok, a piacon van a Taschner pálinka, és később szőlőmagolajat is szeretnék készíteni. Nyitott vagyok a különlegességekre is: készítünk degorzsálatlan pezsgőt, és palackozunk bort 0,375 literes üvegbe.

Hol isszák a borát?

Magyarországon, úgy tűnik, jól ismerik a Taschner borokat, a termékeink többségéhez jószerével bárki hozzáférhet. Az exportunk minimális, Szlovákiába és Lengyelországba szállítunk, és amire büszke vagyok: a párizsi Le Madeleine étterembe is elvisznek évente 400 palackot.

Az értékesítés 10 százaléka a pincétől történő eladás. A csoportokat magam fogadom, a kóstoltatásra kényelmesen 40 ember fér be (szűken 60 is) – igény esetén meleg vacsorát és programot is szerveztem már a vendégeknek.

Sikeres embernek látja magát?

Igen, hiszen harmonikus családi életet élek, szeretem, amit csinálok, és elismerik a munkámat. 1997-ben lettem mindenkitől független vállalkozó, de a tavalyi év volt az első, amit gazdasági értelemben is sikeresnek tarthatok. Ám eddig jó néhány nehéz időszakot is túl kellett élnünk, és még mindig komoly hiteleket kell törlesztenünk.

Alázattal állok a munkámhoz, de szerencsére mindig határozott tudtam maradni, és mindig tudom, mit akarok. Utólag ugyan nem egyszer kiderült, hogy rosszul döntöttem, ám a kalandvágy, a tenni akarás így is megmaradt bennem. Kell ez ahhoz is például, hogy minden boros címkémre rányomtatom a saját mobilszámomat…

A sikerben nagy szerepe van a családomnak és a kollégáimnak is. A munkatársaimat partnerként kezelem, önálló gondolkozást várok tőlük, és mindig éreztetem velük, hogy nélkülük nem menne a szekér.

Mégis, mit szeretne még elérni?

A kitüntetések, elismerések nemcsak az ego számára fontosak, üzletileg is hasznot hoznak. Talán majd egyszer én is bekerülök az „Év Bortermelői” közé, de nem sietős a dolog. Az viszont nagyon fontos cél, hogy a Taschner borház egy minden ízében modern borászattá váljon. Hála a jó Istennek, eddig elértem a legfontosabb céljaimat!