Szédítő magasságok és elképesztő mélységek jellemezték a magyar agrár-külkereskedelem elmúlt bő egy évtizedes török piaci szereplését. A hullámvasút jellegű fejlődési pálya ékes bizonyítéka annak, hogy az egy-egy termékre, illetve termékkörre hagyatkozó külpiaci stratégia komoly buktatókat rejt magában.

A török piaci magyar agrárgazdasági kivitel 2009-ről 2010-re meghétszereződött, és még 2011-ben is megduplázódó kivitelt hozott, de a hanyatlás már benne volt a levegőben. A magyar állategészségügyi státussal és az ezt igazoló okiratokkal visszaélő szállítók, rátelepedve a piacra, rontották a hitelünket. A szaktárca magas rangú állategészségügyi delegációja sem tudta helyreállítani a rajtunk kívül álló okokból megingott bizalmat, így ezt követően szinte szabadesésben zuhant a török fél fogadókészsége az addigi prosperitást kiváltó és megalapozó élőmarha-kínálatunk iránt. Ezt látszik alátámasztani az, hogy 2013-ban a 2012. évi szintnek még az egyharmadát sem érte el a török piaci magyar agrárkivitel.

Török piaci kapcsolataink 2010–2011-es látványos fejlődése mögött, mint ahogy említettem, nem a külkereskedelmi kapcsolatok széles alapokon nyugvó fejlődése, racionális kereskedelemépítésre utaló, gazdag termékcserére alapozott folyamata húzódott meg, hanem egyetlen termékünk, az élő marha iránt megnyilvánuló, intenzív török kereslet. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a jó állategészségügyi státusunk külkereskedelmi szinten zajló aprópénzre váltása zajlott 2011-ben, de a körülmények változásával tiszavirág életűnek bizonyult az exportpiaci szereplésünk.

Példamutató török kertgazdálkodás

Ha nem is érdemes annak a rossz emlékű „150 évnek” a fényében vizsgálnunk a kétoldalú agrár-külkereskedelmi kapcsolatok alakulását, némi visszatekintésre mégiscsak szükség lenne ahhoz, hogy megítélhessük a két és fél, három évvel ezelőtt kezdődött török piaci fellendülés történéseit.

Eléggé köztudott, hogy Törökország legendásan híres agrárgazdasággal és a válságot maga mögött tudó, dinamikusan fejlődő gazdasággal rendelkezik. Fő piaca a mezőgazdasági termékek tekintetében évtizedek óta Európa nyugati fele, kiváltképp az Unió régi tagállamai. Törökország zöldség-gyümölcs ágazata különlegesen fejlett, jóllehet a török mezőgazdaság a 9 hektáros átlagos üzemméret tekintetében versenyképességi gondokkal küzd.

Az ország szűkös édesvízkészlete racionális vízgazdálkodásra késztette a termelőket, a kormányzat pedig oroszlánrészt vállalt a vízügyi infrastruktúra kialakításában. Ennek eredményeként a török mezőgazdasági terület 18 százalékán öntözéses gazdálkodás zajlik, enyhítve ez által a klímaváltozás nyomán állandósuló aszály negatív hatásait. Törökország számunkra is példát mutató módon hasznosítja ma is az édesvízkészletét, ugyanis közel akkora termőterületet öntöz, mint Magyarország mezőgazdasági területe. (Nálunk az öntözött terület aránya nem éri el a mezőgazdasági terület 2 százalékát.) Nem csoda tehát, hogy a törökök Európában, legnagyobb beszállítóként, piacvezetőnek számítanak több kertészeti kultúra tekintetében, éppen ezért a magyar agrárkivitel sem a versenyképesebb török termékekkel konkurál, hanem a piaci rések kihasználására törekszik.

Hullámvasúton

Török piaci agrárkivitelünk 2000 óta rendkívül hektikusan alakult. A 3 millió eurós 2001-es agrárkivitelt 2002-ben 36 millió euróra szökő export váltotta fel, majd ennek a harmadára eső exportárbevétel következett 2003-ban. Nyolc, illetve tízszeres exportbővülés, majd drasztikus exportvisszaesés nem ment ritkaságszámba a múltban.

A legújabb kori konjunktúra kezdete tehát 2010-re tehető. A 2009-es 12 millió eurós exportot közel 7-szeresen meghaladó 2010-es kivitel mögött az 54 millió eurót is meghaladó élőállat-export és az 51 ezer tonnás, mintegy 10 millió eurót érő gabonakivitel képezte. A 2011. évi export, megduplázódó kivitellel, további fellendülést hozott. Ezt követően azonban kezdetét vette a már említett leépülési folyamat, ami szembemegy a két ország közötti politikai enyhülés és gazdasági együttműködés folyamatával.

Ha a kiviteli struktúrát, kiváltképp az évtized eleji kínálatunkat nézzük, meglepődve tapasztalhatjuk, hogy a Törökországba irányuló magyar agrárkivitel 85-95 százalékát többnyire a gabonaexport adta. A 2005-ös, magas export mögött is pusztán három termék kivitelének gyors növekedése húzódott meg, nevezetesen a 11,2 millió eurós tollexport, a 7,8 millió eurós napraforgómag-kivitel, illetve a 3,6 millió eurós napraforgóolaj-export.

Az évtized közepétől azonban a magyar agrárexport kissé diverzifikáltabbá vált, a gabonaexport piaci súlya 2008-ban már „csak” 50 százalékot képviselt. Kivitelünk másik felét olajos magvak, húsok, gabonatermékek, tartósított (fagyasztott) zöldségek, készételek, italok, élelmiszer-ipari melléktermékek adták.

A 2010-es esztendőben túlsúlyossá váltak ismét a feldolgozatlan mezőgazdasági termékek. A magyar kivitelben az 54 millió eurót meghaladó élő szarvasmarha exportja, a mintegy 10 millió euró értékű, 51 ezer tonnás búzaexport és az 1,7 millió euró értékű kukorica-vetőmag exportja billentette el a mérleget a feldolgozatlan mezőgazdasági termékek irányába.

A 2011-es török piaci exportunk kétszeres (80,1-ről 165,4 millió euróra történő) növekedése mögött a 2,6-szorosára bővülő élőmarha-export húzódott meg. (Élőmarha-kivitelünk a 2010-es 53,2 millió eurós szintről egy év alatt 140,9 millió eurós magasságokba emelkedett. A kivitt mennyiség pedig 21,3 ezer tonnáról 43 ezer tonnára nőtt.) Ez a bizalom ingott meg a már említett közjáték következtében és a piaci vákuumot kihasználva a francia húsmarha nyert tért a török piacon. A tévedések elkerülése végett említem, hogy a törökök nem szoktak le a marhahúsról, csak más beszerzési forrás után néztek.

A bizalom újbóli felépítése nem megy egyik napról a másikra, de a cél egyértelmű. Vissza szeretnénk szerezni az elveszett, török élőmarha-piacot. Hiszen míg a (főként tenyész-) üszőborjaink piaca hosszú távon is biztosítottnak látszik az oroszországi állattenyésztési programba történt bekapcsolódásunk révén, addig a bikaborjak és a húsmarhák exportpiaci elhelyezésében nagy szükségünk lenne a törökökre. Olyannyira nagy, hogy nem kis részben a török piaci konjunktúra hatására indult növekedésnek a szarvasmarha-állomány, ezen belül kiváltképp a húsmarha-állomány Magyarországon. Az állattenyésztést amúgy is preferáló agrárpolitika számára fontos a külpiacok fejlődőképességének a fenntartása, új piacok nyitása. Exportvezérelt, de nagy adósságállományt maga előtt görgető gazdaságunk számára a jelentős kereskedelmi mérlegtöbbletek elérésére képes agrárgazdaság ma már megkerülhetetlen tényezővé vált. Azzal, hogy az agrárgazdaság évek óta a nemzetgazdasági külkereskedelmi mérleg felét adja, nélkülözhetetlen szerepet játszik a folyó fizetési mérleg egyensúlyban tartásában.

A most zárult török–magyar üzleti találkozótól (ld. keretes írásunkat), és a kölcsönösen kinyilvánított kétoldalú kormányzati együttműködési szándéktól méltán remélhetjük azt, hogy a két ország közötti kereskedelem normális mederbe terelődik.