Tibenszky Moni Lisa: A kamaszok a bizonytalanságtól félnek, és sokszor a „nem vagyok elég jó” érzését élik meg

Folytatódik a Trade magazin Business Podcastja

A cikk a Trade magazin 2024/11. lapszámában olvasható.

– Mit gondolsz arról, hogy le kell adniuk a gyerekeknek a mobiltelefonokat, amikor megérkeznek az iskolába?

– Szerintem a gyerekek kevésbé izgultak ezen, mint a felnőttek. Az okostelefont, amely a 21. századi gyerekek életének szerves része, szerintem lehetne okosan használni. Ez nyilván nem minden diáknak, tanárnak és szülőnek megy, de nagyon sokan vannak, akik borzasztóan jól csinálják. A digitalizáció, az online tér nem kihagyható a mai oktatásból már csak azért sem, mert ott vannak olyan audiovizuális tartalmak, amelyek a mai gyerekek nyelvén szólnak. Lássuk be, a frontálisan 45 percben elmondott tananyag ma már nem megy át.

Másrészről az, hogy elvették a telefonokat, szerintem segíthet is a gyerekeknek, mert nagyon nehéz ezt a függést letenni, mert jelen van a FOMO – Fear Of Missing Out – a valamiről lemaradás érzése, ha egy kicsit is nem vagyok elérhető online… Ez addiktív és a kamaszoknál nehezebb az érzelemszabályozás, hisz a gátló funkciókat működtető és érzelmi megtartásért felelős agyi homloklebenyi része még nem eléggé érett ehhez. Azzal hogy nincs a kezükben a telefon az iskolákban, több lehetőségük van a jelenben, offline lenni, beszélgetni, játszani, mozogni.

Tibenszky Moni Lisa, a Felelős Szülők Iskolájának ügyvezetője, sport mentáltréner, life és business coach

– De ha valaki kiáll és frontálisan előadja minden tudását, sem tudja felvenni a versenyt az internettel, ahol az ő tudásánál valószínűleg sokkal nagyobb tudáshalmaz van már világviszonylatban.

– Pontosan. Arról nem is beszélve, hogy a figyelmi fókusz borzasztóan lecsökkent, azt is mondhatnám, hogy 8 másodperces órákat kellene tartani, mert addig tudunk mélyen fókuszálni. Ezt lehet fejleszteni, de ehhez az kell, hogy a tanár is és a módszertan is megújuljon.

– Hogyan lehet azt megtanítani, hogy a normális tartalomfogyasztás nagyon jó dolog, de ha hosszú távon egészséges szeretnél lenni és normális emberi kapcsolatokat akarsz, akkor ki kell ejtened a kezedből időnként a telefont?

– Talán az önismeret segíthet, és már van ún. digitális önismeret is. Egyfajta tudatosságra van szükség például a képernyőidő kapcsán is, amiben újfent nagyon fontos a szülői minta.

Most a kamaszoknak sokkal nehezebb a valóságban, mint a virtuális térben. Ez a COVID idején kezdődött a nagyon erőteljes izolációval, amikor a társas kapcsolatok megtörtek, amikor minden gyakorlatilag a képernyőn zajlott. Nagyon sokan benne ragadtak abban az élethelyzetben, és nincs mintájuk a társas kapcsolatokban, nehezebben fejezik ki magukat, pláne az érzéseiket, ha nincs a kezükben a telefon, akkor elveszettnek érzik magukat. Nem azért, mert képtelenek erre, hanem mert föl se néznek a telefonból, nem is próbálkoznak.

Teljesen más a közösségi médiában a kommunikáció stílusa, a szavak – néha csak betűk – amit használnak, mint amit elvárunk akár csak egy fogalmazásban – bevezetés, tárgyalás, befejezés…Hát, manapság sokszor a köszönés is elmarad, nemhogy a bevezetés… Kevéssé jól tudják magukat kifejezni, kevésbé tudják magukat képviselni, sokszor kettős a képük önmagukról – virtuális énkép, valódi énkép – , vagy ami kép él bennük, az a digitális világ túlsúlya miatt torz, hiszen ahhoz mérik magukat, mennyi és milyen visszajelzés jön kintről.

– Ti boldog gyerekeket szeretnétek hozzásegíteni a boldog élethez. Az érdekel, hogy amikor kamaszokkal találkozol, mi az a legnagyobb félelem, amit megfogalmaznak a jövővel kapcsolatban?

– A bizonytalanság és a „nem vagyok elég jó” érzése. Ebben felelősek a szülők, az oktatási rendszer, illetve a pedagógus és mindenki, aki a gyerekkel kapcsolatba kerül.

A jó szó szinte kihalt, táblázat szerint élünk, állandó teljesítménykényszerben. A problémás gyerekek nagyon sok esetben a családi vagy a kortárs közösségben lévő mintát tükrözik. A kamaszkor egyébként is egy nagyon érzékeny időszak, amikor nincs jól magával, van egy testképe, de belső képe nincs önmagáról, és ettől minden bizonytalanná válik számára. Pláne akkor, ha iszonyatos mennyiségű, jellemzően szűretlen tartalmat fogyaszt.

„A jó szó szinte kihalt, táblázat szerint élünk, állandó teljesítménykényszerben”

– Szülőként szerinted miben kell most fejlődni, hogy 5, de akár 20 év múlva ott tudjunk lenni támaszként a gyerekeinknek?

– Vekerdy tanár urat idézném, akinek minden mondata örök érvényű számomra: csak olyan gyerekeket kellene nevelni, akik néha kutyául küszködnek, de megértik azt, hogy ha eljutnak egy-egy pontra, ahol megnyugszanak és mennek tovább, tudnak boldogulni. Majd még azt is hozzátette, hogy csak boldog szülők tudnak boldog gyerekeket nevelni. Szerintem valahol itt van a kutya elásva. Fontos a szülői önismeret, a mintaadás, a kapcsolódás – először önmagunkkal –, a rálátás a családi kapcsolatainkra, az értékrendre, a rítusokra és a narratívákra. Elfelejtettünk kapcsolódni – a természettel és önmagunkkal is, ugyanakkor minden kicsit „túl sok”. Érdemes lenne egy picit visszalépnünk – először nyilván a szülőnek –, és elengedhetetlen, hogy priorizálni tudjunk a magánélet és a munka-karrier mérlegében is.

– Képzeljük el, hogy 20 év múlva ülünk és beszélgetünk. Szerinted milyen lesz a minket körülvevő környezet?

– Én a soft skillekben hiszek, egyfajta nyitottságban, alázatban. Ha például a közszolgálati munkát nem úgy csinálnánk, mint mindent, ami kötelező, hanem próbálnánk a gyerekeknek megmutatni azt, hogy milyen egy idősek otthona, egy kórház, egy állatkórház, tehát, ha együtt élhetnénk azokkal a dolgokkal, amik nem csak a külső értékrendiségről szólnak, akkor sokkal nyitottabbak lennének arra, hogy mindenkinek lehet más az útja. Nem kellene filterezni a valóságot, hanem megmutatni, hogy mindenkinek van helye benne és a diverzitás csak segít ebben. Az önkéntesség egyben egy önsegítő folyamat, amelyben benne van a flow élmény, emberi és értékrendformáló.

Fontos lenne megtalálnunk a saját energetizáló forrásunkat, tevékenységünket is. Hiszen a természetközeliség, a kreativitás, az, hogy valaki alkot és abban jól érzi magát, mások pedig azt szépnek találják, is átvezethet például egy kereskedelmi és üzleti területre. Nem véletlen, hogy manapság annyit beszélünk a wellbeingről, a személyes jóllétről, hisz az hatással van a hétköznapjainkra, de a céges teljesítményünkre is, csak időt nem szánunk rá…és úgy nem fog menni. Időnyomást helyezünk magunkra és a gyerekeinkre is.

– Látjuk, hogy az AI ki tudja váltani azt, ami sztenderdizált. Ugyanakkor látjuk, hogy riportokat készít, zenét szerez, klipeket készít, tehát egy sor kreatív alkotási folyamat elvégezhető már emberi beavatkozás nélkül. Akkor nem véletlen a félelem azzal kapcsolatban, hogy mi lesz 20 év múlva, nem?

– A félelem sokszor segíti az eligazodást, és meg is bénít. Azt tudjuk, hogy lépést kell tartani, azt tudjuk, hogy nem elzárni kell a ChatGPT-t vagy az AI-t, hanem meg kell tanítani a használatát. Azt érdemes szétszálazni, hogy mit tudunk a magunk hasznára alkalmazni, mire van hatásunk az adott pillanatban.

Én biztos vagyok abban, hogy az emberi lét eszméje sokkal magasztosabb, és ha az ember ebben bízik a jövőben, a lehetőségekben és a saját képességeivel tisztában van, akkor elkezdi saját magát is építeni. Az, ha mindent szétanalizálunk és rettegve élünk, az megbénít. Minden helyzetben, meg kell vizsgálnom, mi dolgom van vele, mi a felelősségem és mi a szerepem ebben, és ha e téren tudok előrelépni – akár pedagógusként, akár szülőként, akár gyerekként –, akkor ezt tegyem meg.

Fontos lenne, hogy ne tabusítsunk semmit, hanem lehessen beszélni a családi problémákról, a félelem- vagy bizonytalanságérzésről is. Ezeket nagyon könnyen félresöpörjük, pedig az érzések motiválnak nagyon sok mindent. Ha ezeknek teret engedünk, akkor lesz megoldás is, mert már azzal, hogy kimondjuk őket, nagyon sokszor meg is oldódnak. //