Szeret-e enni, aki lassan választ az étlapról?

Ha az embernek jó étvágya van, nem nehéz választani az étlapról, elég hozzá úgy másfél perc – állítja Jay Rayner, a Guardian étteremkritikusa. – Azok az emberek, akik éveket töltenek egy fogás kiválasztásával, valójában nem is szeretnek enni. Legalábbis nem eléggé. Képtelenek választani, mert azon morfondíroznak, vajon mit ront el a konyha. Számukra minden fogás csapda, ami csak azért lett kitalálva, hogy általa úgy tűnjön, ők maguk válogatósak! – A hírhedt éttermi ítész szellemes glosszáját a hejszakacsok.hu fordíttatta le és jelentetett meg; rendkívül szubjektív, és inkább egy vasárnapi melléklet poénos oldalán tudjuk elképzelni, de tagadhatatlan: van benne logika!

Teljesen megértem, hogy vannak döntések, amiket nagyon nehéz meghoznia az embernek: nem mindegy például, hogy milyen szakmában helyezkedsz el vagy milyen párt választasz magadnak, hiszen rossz érzés lenne egy nap arra kelni, hogy a melletted fekvő ember arról mesél, szerinte Hermann Goering-et rosszul ítélték meg és igenis volt néhány jó ötlete.

Egy étlapról viszont nem lehet olyan nehéz választani valamit. Pofonegyszerű. Nem olyan, mint kitölteni egy adóbevallást vagy rávenni Észak-Koreát, hogy józanul gondolkodjon. Nem, ez ennél sokkal egyszerűbb. Ott az étlap, rajta egy rakás étellel. Elolvasod, aztán kiválasztod azt az egy darabot, ami a legjobban hangzik, vagy, rossz esetben, ami a legveszélytelenebbnek tűnik.
A munkám miatt abszurd mennyiségű időt töltöttem már rendelésekkel, és bár segíteni nem tudtam rajtuk, mindig megbámultam azokat az embereket, akik a pincér kérdésre, hogy mit választottak, legyező kézmozdulatokkal csak annyit válaszolnak: „Ó, majd hozzám jöjjön vissza utoljára, ha kérhetem”.

Miért? Mégis, mi a fenére várnak? Isteni jelre? Egy perzselő fénysugárra az égboltból, ami megvilágítja a lapot épp ott, ahol a „bárányfartő padlizsánpürével” van felírva?
Mindezek mögött azonban ott rejlik az igazság. Azok az emberek, akik éveket töltenek egy fogás kiválasztásával, valójában nem is szeretnek enni.

Legalábbis nem eléggé. Képtelenek választani, mert azon morfondíroznak, vajon mit ront el a konyha. Számukra minden fogás csapda, ami csak azért lett kitalálva, hogy általa úgy tűnjön, ők maguk válogatósak (pedig tényleg azok). És ne próbáljuk mindezt azzal magyarázni, hogy túl sok vonzó fogás van az étlapokon, melyek lehetetlenné teszik a választást. Én több menüt olvastam át idáig, mint te valaha fogsz. Megannyi helytelenül leírt előétellel és főétellel találkoztam, így aztán bizton állíthatom, hogy az igazán jó ajánlatokat egy kezemen meg tudom számolni, de lehet, hogy még az a szám is túlzás lenne.
Ha valakinek megfelelő étvágya van, a választás egyszerű. Először is eldöntöd, hogy húst vagy halat akarsz-e enni. Meghatározod, hogy arra az estére húsos vagy halas leszel-e. Lehet, hogy azt gondolod, milyen komoly megfontolás előzi meg ezt a döntést, pedig valójában már azelőtt elhatározza magát az ember, hogy belépne az étterembe. Ott aztán kinyitod az étlapot, gyorsan végigfutod a menüt és kiválasztod azt a fogást, ami a legjobban megközelíti az akkori hangulatodat. Választasz. Ha én is így választanék, mindannyian tudnánk, mi történne. Császárhúst rendelnék, majd „lőjetek le”arckifejezést vágnék miközben mindenki szemforgatva figyelne.

Ha így lenne, nem tudnám elvégezni a munkámat. Nekem ugyanis olyan dolgokat kell keresni az étlapon, melyek inkább hasonlítanak egy csúnya autóbalesetre, leszakadt végtagokkal: Ilyen például az összeegyeztethetetlen rákkoktél Marie Rose jégkrémmel és jégsaláta zselével, vagy borjúmirigy Amaretto krémlevessel, esetleg a céklából készült szellemes desszert. Ha egyet sem találok ezek közül, akkor is keresnem kell valamit, ami legalább egy kicsit bonyolultnak tűnik. Ha ilyen sincs az étlapon, akkor keresek valamit, ami elég jól hangzik, de nem császárhús.

Erre mindössze másfél percem van, a többi időt ugyanis azzal kell töltenem, hogy az asztaltársaságomat nevettessem a legbénább vicceimmel. Nos, így dolgoznak azok, akik igazán szeretik az ételeket.