Magazin: Roland helytáll New Yorkban

Az itthon magát kemény munkával a legjobbak közé verekedő séf, Oláh Roland 2009-ben zöldkártyával New Yorkba költözött – abban a városban kipróbálni tudását és tapasztalatokat szerezni, amelyik ma Paul Bocuse szerint is a gasztronómia legújabb vívmányainak bölcsője. Két évig osztotta meg velünk nagyon is emberi élményeit, küzdelmeinek részleteit. Most úgy érzi, révbe ért, ugyanakkor ki is írta magát, pihenésre van szüksége. Egyelőre – talán nem végleg – elköszön az olvasótól.

Sajnos nem tudtam hazamenni a Hoventára, nem úgy jöttek ki a dolgok, ahogy előzetesen számítottunk rá. Sajnálom, hogy nem tudtam megmutatni magam a többieknek, de hát ez van.

A családdal minden rendben. Judit szülei kint voltak nálunk – nagyon boldog hónap volt. Bogikának is rengeteget számított, hogy itt voltak a nagyszülők. Én újra horgászom, ugyan nem sok sikerrel, de az a fontos, hogy már minden felszerelésem itt van.

A Martelben minden a szokásos, leszámítva azt, hogy rengeteget dolgozom mostanában. Ahogy meg volt beszélve, Eric, a közvetlen főnököm kezdte a szabadságot, aztán Marty ment el Franciaországba – csak nekem nem sikerült hazamenni. Milyen furcsa, hogy amikor ezeket a sorokat írom, akkor pont Magyarországon kellene lennem. Nem tudom, hogy fog alakulni, de remélem, egyszer jó hírekről számolhatok be újra.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy már nincs sok újdonság számomra az itteni életben. Egyszerűen ideszoktam már, akárcsak a családom. „Simák” a hétköznapjaim, nem nagyon tudok miről írni. A Martelben egyre több elismerő e-mailt kapok a vendégektől. Egy hölgy például Torontóból érkezett a barátaihoz, és nálunk vacsoráztak. Utána küldte Martynak az e-mailt, amiben azt írja, hogy még soha nem evett olyan sertés osso bucót, mint amit én készítettem neki. Persze nagyon büszke voltam, főleg mert a konyhatechnológiai repertoárom tényleg sokkal tágasabb lett.

Imádok vásárolni, és ott kitalálni a napi ajánlatot. Imádom látni azt a rengeteg élelmiszert, amit itt az általam kreált fogásokhoz meg tudok venni. Azért egy kicsit azt sajnálom, hogy nem versenyezhetek a pontokért otthon, de ezt az utat választottam, és végig kell mennem rajta. Sajnálom, hogy még nincs annyi jó kollégám, mint odahaza.

Innen is gratulálok mindenkinek, aki bejutott a Bocuse D’Or verseny döntőjébe, de be kell vallanom, szerintem ezt csak otthon lehet megcsinálni. Hihetetlen, hogy emberek mire képesek a képzeletbeli hatalomért. Kicsit komikus ez az egész, de nem szeretnék megbántani senkit, főleg azokat, akiket ok nélkül „kizártak”. Remélem, hogy most már mindenki örülni és szurkolni fog a győztesnek. Félelmetes belegondolni, hogy ha egyszer tényleg egy irányba menne mindenki, hol tarthatnánk, de ez szerintem nemigen fog egyhamar összejönni. És már hallom is a választ ezekre a sorokra: könnyű onnan okosnak lenni! Nem akarok okosnak látszani, félinformációim vannak (no meg emlékeim) – ezek alapján írtam le a véleményemet.

Itt szeretem, hogy tisztességesen főzhetek, és nem kell semmiben „okoskodnom”. Sokat változtam, és remélem, javamra. Kicsit talán lehet, hogy fel is nőttem ez alatt az idő alatt. Amikor nekikezdtem ennek a sorozatnak, az volt az elsődleges célom, hogy segítsek a fiatalabb kollégáknak nekiindulni a világnak. Remélem, sikerült tennem is valamit az ügyben. Mindenki, aki csak teheti, menjen és lásson világot – és itt valójában nem is csak a szakácsokra gondolok. Más kultúrákat látni, nyelvet tanulni, barátságokat kötni – ez az, ami biztosan megmarad az embernek. Persze, nem utolsósorban, fejleszteni kell a tudást! Nem szégyellem bevallani, hogy 32 évesen is volt mit bőven tanulni a Danielben – és mi lett volna, ha maradhattam volna még ott! Így is nagyon boldog vagyok, hogy ide jutottam. Rendkívüli emberekkel dolgozhattam a világ sok részéről. Most nagyon szépen köszönöm eddigi megtisztelő figyelmüket – talán találkozunk még ezeken a lapokon.

Sok sikert, Roland!