Rejtett import az európai élelmiszerláncban – hogyan alakul át az EU belső piaca?

Az európai boltok polcain megjelenő áruk széles választéka első ránézésre a jól működő kereskedelem bizonyítéka. De egyre több az a szakmai hang, amely azt kérdezi: még valóban európai termékeket fogyasztunk?

Exportban erősek vagyunk – de milyen alapanyagból?

Az EU élelmiszer-kereskedelmi mérlege az idei első fél évben közel 27 milliárd eurós többlettel zárt. A kontinens exportja főként magas feldolgozottságú termékekre épül: csokoládéra, tejtermékekre, borokra, kekszekre, pékárukra.

Csakhogy a szép eredmény mögött egyre nagyobb importfüggőség áll.
A teljes agrárimport mintegy 30%-a két országból érkezik: Brazíliából és Ukrajnából.

• Az ukrán gabona 70%-át Spanyolország vásárolja fel, sertéságazata ellátásához.

• Az uniós napraforgóolaj 90%-a Ukrajnából jön.

• Az ukrán baromfihús 130%-os növekedést produkált három év alatt.

• A felhasznált szója több mint 80%-a dél-amerikai eredetű.

Vagyis miközben az EU erős élelmiszeripari exportőr, az alapanyagok egyre gyakrabban érkeznek más kontinensekről.

Szabadkereskedelem – nyitott kapuk, új kockázatok

A trendet tovább gyorsítja két friss kereskedelmi irány:

• az EU–Ukrajna megállapodás magasabb vámmentes kvótákkal,

• az EU–Mercosur szerződés, amely a régióból érkező termékek kb. 80%-ánál csökkenti vagy eltörli a vámot.

A következmény már látható a boltokban:

• török paprika importja 10 év alatt 300%-kal nőtt,

• marokkói paradicsom és egyiptomi szamóca is rekordokat dönt.

Az európai termelők mindeközben olyan versenytársakkal kell, hogy megküzdjenek, akikre nem vonatkoznak az EU szigorú normái (növényvédőszer-használat, GMO-korlátok, állatjólét stb.). Ez jelentős ár- és költségelőnyt teremt – európai hátrányt eredményezve.

Mit lát ebből a vásárló? Sokszor: semmit.

A fogyasztói oldal az egyik legkritikusabb pont. Hiába döntenénk tudatosan – nem biztos, hogy van rá mód.

A jelenlegi uniós szabályozás szerint ugyanis nem az alapanyag származási országát kell feltüntetni a csomagoláson, hanem a feldolgozás helyét.

Így születhet:

• ukrán tojásból EU-s száraztészta,

• brazil csirkéből Made in EU csibefasírt.

A címke alapján minden európainak tűnik – a valóság azonban jóval globálisabb.

Háttérben zajló átrendeződés

Az európai agrár-élelmiszeripar évtizedeken át értékláncokon belüli önellátásra törekedett. Ma viszont a feldolgozói kapacitás erős, az alapanyag-előállítás viszont egyre kiszolgáltatottabb.

Ez üzleti, élelmezésbiztonsági és reputációs kérdés is:

• versenyhátrányban az európai termelők,

• csökken a helyi alapanyag aránya az „európai termékekben”,

• a fogyasztó kevésbé látja át a választás valódi tétjét.

Merre tovább?

A helyzet nem fekete-fehér: a globalizált élelmiszerlánc sok esetben stabilitást és versenyképességet jelent. Közben azonban az EU mezőgazdasága kapacitást és belső piacot veszít.

A következő évek nagy kérdése lesz:
milyen arányban kívánjuk fenntartani az európai termelés és a globális import egyensúlyát?

A vásárlói bizalom, a márkaérték és a fenntarthatóság szempontjából egyre fontosabb az átláthatóság – különösen egy olyan piacon, ahol a „Made in EU” felirat már nem feltétlenül mond el mindent.