Régi fotók üzenete

Eszterbauer János sikeres üzletember és sikeres bortermelő, nem csoda hát, hogy a Szekszárdi borvidék ismert alakjának neve, másokéival össze nem téveszthető termékei az ország egyik legeredetibb, legjobban felépített bormárkáját képviselik. A jelentős közösségi munkát is vállaló szakemberrel családjáról, borairól, terveiről beszélgettünk.

– Kevés család rendelkezik Magyarországon az Önéhez hasonlóan hosszú borász vérvonallal. Ön viszont végzettsége szerint nem borász!

E. J.: – Gépész vagyok, egy ipari berkekben beszállítóként ismert cég tulajdonosa – ennek sikere tette, illetve teszi lehetővé, hogy a borral is foglalkozzam. Ezzel együtt szinte természetes, hogy a génjeimben ott van a bor, hiszen a család tíz generációjáig vezetem vissza a borászkodás tradícióit.

1746-os keltezésűek az első írások, amelyek arról szólnak, hogy az ük-ük-üknagyapám az itteni szőlőket művelte. A szüleim állami vállalatnál dolgoztak, de a nagyapám sokat tanított a szőlőről, és ő adta a „tőkét” első saját lépéseimhez a borkészítésben. Hosszú szünet után, a 2000-es évek elején tértem vissza a szőlőhöz. A borászatban én hozom a stratégiai döntéseket, a szakmaiakat pedig az unokatestvérem, Pálinkás László, aki két másik remek borászt is irányít, és egyébként Vesztergombi-­ősökkel büszkélkedhet.

– Az Eszterbauer borok marketingkoncepcióját tanítani kellene – ez is erős családi kötődéseiből fakad.

E. J.: – Mióta megjelent a fényképezőgép, a vidékünkön – amolyan paraszt-polgári módon – hagyomány volt a fényképezkedés ünnepeken, szüretkor, és amit csak lehetett, megörökítettek az utókornak. A borcímkéinkre a családi gyűjteményből válogattam a képeket, mindegyiken a nagyszülők, dédszülők, barátok, napszámosok láthatók, a hátcímkén pedig, borleírás helyett, ott a képpel összefüggésbe hozható történet. A történetek mind hitelesek, ezért is kell egyre többet gondolkodnom az új címkék megalkotásakor – merthogy fotó van elég, de a történet gyorsabban fogy.

A címke nemcsak az Eszterbauer bor biztos felismerését segíti a rengeteg másik között a polcon, de a tradíció üzenetét is hordozza, szinte mindenkiben pozitív asszociációkat kelt, sőt, témát is ad, hogy az ízeken és az illatokon túl is lehessen a termékről beszélni.

A borok nevét is hasonló elv alapján választjuk. No fiam, Napszámos, Öröm, Káferka, Sógor Kadarka, Nagyapám Kadarka, Pinceátlag, Komám, Tanyamacska, Tüke, Mesterünk, Tivald: tárgyak, emberek, emlékek a múltból, amelyek számomra fontosak, és remélem, idővel a fogyasztóink számára is azzá válnak.

– Mekkora mennyiséget palackoznak?

E. J.: – A mennyiség 200 ezer palackhoz közelít, ebből 60 ezer palack rozét készítünk. 30 hektárt művelünk – ez erős közepes nagyságrend a borvidéki átlagot tekintve –, és vásárolunk is szőlőt, leginkább a rozékhoz. Hat dűlő tartozik a gazdasághoz, Bodzás, Porkoláb-völgy, Görögszó, Alsónána, Várdomb és Palánki-hegy. A minőséget tekintve egyiket sem tudnám kiemelni közülük, mindegyik más szőlőfajtából produkál nagyon jó alapanyagot.

Nem zárkózunk el a területbővítés gondolatától, de nincsenek megalomániás terveink. Most éppen egy teraszétterem kialakításán dolgozunk a pincénk tetején, a nagyterem felett. Fontosnak tartjuk a vendéglátást, de csak előzetes egyeztetés alapján fogadunk csoportokat. A borvidék szempontjából lényeges, hogy állandóan nyitva tartó pincék is működjenek a városban, de mi inkább csak a marketing fontos elemeként tekintünk a nálunk rendezett borkóstolókra és a vendéglátásra, boraink jelentős részét kereskedőkön keresztül juttatjuk el a fogyasztókhoz.

– Komoly borász közösségi munka folyik Szekszárdon, okosan érvényesítik közös érdekeiket, és mindennek Ön az egyik motorja.

E. J.: – Szekszárdon valóban megvalósult egy országos szinten is egyedülállónak nevezhető együttműködés a szakma képviselői között, melynek magam is tevékeny részese vagyok, de a motornak inkább Heimann Zoltánt nevezném. A közös munkát a Szekszárdi Borászok Céhe irányítja, és a palackos bort termelők által alakított Szekszárd Borvidék Nonprofit Közhasznú Kft. bonyolítja. Engem a céh választott 2007-ben elnöknek, és főként a döntések előkészítésében vannak feladataim.

Meggyőződésem, hogy jó közösség alakult ki a borvidéken, a helyi szervezetek hatékony működése érdekében megkötöttük a szükséges kompromisszumokat. Sokat is tanulunk egymástól, például a borvidéki borászok zártkörű kóstolóin. Kulturált rendezvénnyé alakítottuk a Szekszárdi Szüreti Napokat profi rendezvényszervezők és a város támogatásával. Kollektív standdal jelentünk meg a Budavári Borfesztiválon, ettől ugyan nem kaptuk olcsóbban a méregdrága helyet, de így eredményesen pályáztunk támogatásra.

Nagyon komolyan vesszük a közösségi marketing kérdését. Ennek első számottevő lépéseként megalkottuk a Fuxli névre hallgató sillert, amelyet sok helyi borász készít, majd együtt döntjük el, termékeik közül melyek minősége engedi meg, hogy használhassák e nevet. Ezek aztán nagyon hasonló címkével, hasonló áron kerülnek a piacra.

Mindez valahol egy játék, de remekül meg­alapozza a szekszárdi csúcsborok egységes arculatának kialakításához szükséges rutinunkat. Készül például a közös szekszárdi palack, amelybe a borvidék igazi arcát mutató fajták, a kadarka, a kékfrankos, a bikavér prémiumváltozatait palackozzuk majd. A nem túl távoli jövő terméke lesz a Szekszárdi Grand Vin – ez még csak munkanév –, ebbe a kategóriába Szekszárd legnagyobb borai kerülhetnek, amelyek minimum 4 évesek, és legalább 25 százalékban kékfrankost tartalmaznak.

– Villányt szeretnék utolérni?

E. J.: – Biztos vagyok abban, hogy Villányt már utolértük, legalábbis ami a borminőséget, az értékesítési adatokat illeti, és ezzel szerintem az igényes hazai borfogyasztók is tisztában vannak. Amiben nem egyhamar fogunk tudni melléjük felzárkózni, az a turisztikai vonzerő. Amíg Villányban a szocializmus 40 éve alatt nem került lebontásra a régi infrastruktúra, nálunk sajnos igen. Nincsenek összefüggő pincesoraink, a pincéink némelyike hiába igen látványos, mindegyikük egyedi építésű. De hát pont az ilyen hátrányok ledolgozásáért dolgozunk!

Ipacs Tamás