Öntsünk tiszta vizet a pohárba

Vendégszerző:
Sági Ferenc
kutatási igazgató
NRC

Mindannyiunkat érintő problémáról van szó, éppen ezért az NRC 2020 óta félévente ismétlődő kutatássorozatot indított, amely a lakosság fenntarthatósággal kapcsolatos véleményét és aktivitásait vizsgálja.

Hiányos ismeretek és fokozott elvárások

A lakossági ismeretek hiányosak. Tudjuk, hogy baj van a környezettel, tulajdonképpen nincs is olyan környezeti kérdés (pl. légszennyezettség, vízszennyezés stb.), amire a lakosság legalább kétharmada ne tekintene problémaként.

Ugyanakkor hiába a fokozott médiafigyelem, olyan alapfogalmakkal, mint karbonlábnyom, ökológiai lábnyom, de akár magát a fenntarthatóságot mint fogalmat is idesorolhatjuk, nagyon kevesen vannak tisztában, alig éri el a 40%-ot ezeknek a fogalmaknak a valamilyen ismerete. Pedig 82% fontosnak tartja azt, hogy a vállalatok fenntartható módon működjenek, 66% egyenesen azt állítja, hogy nemhogy fontos ez, hanem alapelvárás.

Ezek szép magas számok, de nyugodtan tekinthetjük tartalom nélküli fogyasztói mantrának, hiszen az alapfogalmakkal sincsenek nagyrészt tisztában.

Az adaptív utólagosság és a fogyasztói álmaink

Az alapvető fenntarthatósági ismeretek hiá­nya az adaptív utólagosság jelenségében is megfigyelhető. Bármennyire is szeretnénk egy olyan (nagyobb) célcsoportot alkotni, amelyre tényleg rá lehet bökni, hogy na ők, a fenntarthatóak, a fenntartható módon élők, ez is nehézségekbe ütközik.

Hadd mondjak példát az adaptív utólagosságra: az alacsonyabb vásárlóerővel rendelkező fogyasztók nagyobb arányban vásárolnak second hand ruhaboltokban, mint a magasabb vásárlóerejűek. Arra a kérdésre, hogy fenntarthatósági okokból vásárolnak-e használt ruhát, az alacsonyabb vásárlóerejűek sokkal inkább rámondják, hogy igen, fenntarthatósági szempontból teszik ezt, mint azok a magasabb vásárlóerővel rendelkezők, akik viszont elsősorban spéci, itthon nem kapható ruhamárkák után kutatnak ezekben az üzletekben.

Az a gyanúnk, hogy az alacsonyabb jövedelműek elsősorban az egzisztenciális helyzetük miatt vásárolnak használt ruhát és nem a bolygó féltése miatt, de ha már szembejön egy kérdés, hogy fenntarthatósági okok miatt teszi-e ezt, akkor természetesen rámondja, hogy igen.

Fenntarthatósági ismeretek az élelmiszeriparban

Az ismeretek hiánya az élelmiszeriparban is nagyon súlyos. Alapvetően az emberek az élelmiszeripart és a fenntarthatóságot a csomagolással kapcsolják össze, a minél kevesebb műanyag, annál jobb alapon.

Ugyanakkor egy ételcsomagolással kapcsolatban mégiscsak az az elsődleges elvárás, hogy praktikus legyen, hogy ne folyjék ki a táskában, hogy megtartsa az étel minőségét, és ha ezek teljesültek, akkor esetleg kedves, plusz hozadék lehet, hogy a csomagolás egyébként fenntartható. Főleg, ha nem kerül többe.

Ami a csomagolások beltartalmával kapcsolatos ismereteket illeti, még elszomorítóbb a helyzet. A kutatásban számos olyan fenntarthatósági termékjelet mutattunk be, amelyek valamilyen olyan kezdeményezésre utalnak, amellyel pl. multinacionális élelmiszeripari cégek fenntarthatósággal kapcsolatos elköteleződésüket fejezik ki.

A bemutatott termékjelek közül egy sincs, amely elérné a 10%-os ismertséget, beleértve a „Fair trade”, az „FSC”, „UTZ” jeleket is, amelyek még az ismertebbek közé tartoznak. Itt is érezzük a furcsa kettőséget: ahogy mondtuk, 66% számára alapelvárás, hogy a cégek és köztük az élelmiszeripar is fenntartható módon működjön, miközben az ismeretei rendkívül hiányosak a témában.

Hogyan is tudná eldönteni a fogyasztó, hogy melyik cég felel meg a fenntarthatósági kritériumoknak, ha nem beszéli azt a nyelvet, amellyel a cégek megpróbálnak kommunikálni hozzá a kérdésben?

Nincs fogalmuk

És még mindig nincs vége a problémák halmazának. Ugyanis nem elég, hogy a termékjeleket nem ismerik, de ha még ismernék, se értenék pontosan, hogy mit is akar üzenni az adott cég a számára. Megkérdeztük ugyanis, hogy vajon egyes, az élelmiszeripar fenntarthatóságára vonatkozó fogalmak elsősorban fenntarthatósági vagy egészségügyi fogalmak-e –  az adatok alapján komoly megosztottság van ebben a kérdésben is.

Hogy egy példát is mondjak: a fogyasztónak nem egészen egyértelmű, hogy pl. az ökológiai gazdálkodásból származó alapanyag mint üzenet az ő egészségének szól, vagy éppen a bolygó megvédésével kapcsolatos kontribúcióját kéri az adott vállalat, vagy – kvalitatív tanulságok alapján – azt szeretné kifejezni a vállalat, hogy megfelelő körülmények között tartják pl. a hústermékeik alapanyagát adó állatokat. Az emberek nagy része boldogan eszik boldogtalan állatból származó húst is, amúgy.

Számos egyéb változó esetében meg még csak válaszolni sem tud – pl. fogalma sincs, hogy egyes vállalatok egészség címkével vagy éppen a fenntarthatóság esernyője alatt hirdetnek transzzsírmentességet, pálmaolaj mentességet, vagy éppen a tuti tippet, ami mindenkinek beégett, az e-szám-mentességet.

Egyszóval nem elég, hogy fogyasztónak és vállalatoknak nincs közös nyelvrendszere, de még ha lenne sem értenék egymást, hiszen a fogyasztó egyáltalán nincs képben az alapvetőn csak egy picit túlmutató fogalmakkal sem.

Kinek a felelőssége?

A lesújtó eredményekkel együtt az mindenképpen jó hír, hogy a kutatási eredmények azt mutatják, a lakosság érti a saját egyéni felelősségét is, de azt is kinyilvánítják, hogy az államnak és a vállalatoknak is rendkívül fontos szerepük van a fenntarthatóság megteremtésében.

Az biztosnak látszik, hogy ezeknek a szereplőknek jelenleg a konkrét, fenntarthatóságot szolgáló lépéseken túl a jelenleginél jobban látszó edukációs tevékenységet is folytatniuk kell, épp azért, hogy az emberek megértsék, hogy miért is kell bizonyos termékekbe, szolgáltatásokba akár több pénzt, energiát fektetni, akár azon az áron is, hogy némi kényelmetlenséget okoznak maguknak a mindennapokban.

De nem tartunk még ott, hogy a kényelmetlenséget bevállalja a fogyasztó a bolygó megvédése érdekében, egyelőre még azt kéne megtanítani az embereknek, hogy milyen alapvető definíciók mentén tájékozódjon az őt érintő fenntarthatósági kérdésekben.

Amíg a fenntarthatósági fókuszcsoportokon heves viták alakulnak ki arról, hogy a használt papír zsebkendőt be kell-e/lehet-e dobni a szelektívbe, hogy azzal teszünk nagyobb kárt a bolygónak, hogy a szennyezett joghurtosdobozt a kommunálisba dobjuk vagy éppen vízpazarlással (?) elmossuk, hogy a szelektívbe kerüljön, és ugyanezek a viták pedig elhalkulnak akkor, amikor konkrét, fenntarthatósággal kapcsolatos alapfogalmakról faggatjuk az embereket, addig nem mondhatjuk azt, hogy a fogyasztói attitűd a fenntarthatóság felé mutat.

Amíg az edukáció, a ránk váró következmények mélyebb megértése és megértetése nem zajlik le, addig a lakosság részéről is nehezebben vállalható a rá vonatkozó fenntarthatósági lépések megtétele. //

Ez a cikk a Trade magazin 2022.12-01. számában olvasható