Nyári szilánkok

Feleségemmel és barátainkkal autós túrára szántuk el magunkat. A cél Barcelona, Itálián és a francia Riviérán át. Sok-sok élmény, és néhány érdekesség, amelyet észrevettem útközben. Nem feltétlenül az FMCG-szektorról szólnak, de az üzletről, hozzáállásról, ötletekről és a fogyasztóról.A legrövidebb és legkényelmesebb utat választottuk Horvátországon és Szlovénián át. Korábban, ha emlékezetem nem csal, Szlovéniában úgy 4-5 euró körüli autópályadíjat fizettem egy irányban. Az oda-vissza úgy 10 pénz volt. Júliustól azonban új rendszer került bevezetésre, a „féléves” matrica. Ára 37 euró. Ugyanúgy hiányzik az a tiz-enegynéhány kilométeres szakasz, nem lett jobb a pálya minősége, csak valószínűleg a hozzám hasonló „ritka” madarak bosszankodnak. Az autópálya-üzemeltető és a pályát gyakran használók minden bizonnyal jól járnak. Már csak azért is, mert a matrica megvásárlásánál nincs semmi „fakszni”. Fizetsz, kapsz egy matricát, kiragasztod, és viszlát. Nem látni cirkáló felügyelő autókat, sokmilliós kamerarendszert, mégis a kempingasztaloknál berendezett pénztárnál kígyózó sorokból úgy látszott, hogy mindenki megértette az autópálya mentén kiragasztott óriásplakátok és figyelmeztető táblák üzenetét. Hatékony? Meglehet!
Olaszországban, Franciaországban és Spanyolországban a rendszer még a régi: „kapus” módi dívik, némileg felturbósítva. Bár sorban állsz, és közben népi rigmusokat dörmögsz, majdnem szabadon választhatsz, hogy mennyi időt töltesz el a kapuknál. Ha hagyományosan készpénzzel, azaz nagy címletű papírpénzzel fizetsz, mert nem gondoskodtál apróról, jó, ha van nálad hideg élelem. Kellő mennyiségű apróval felszerelkezve, és azokat az érmeszámlálóval kombinált spéci gyűjtőkosarakba dobálgatva megúszod egy hideg ital elfogyasztása alatt. Ha hajlandó vagy hitelkártyával fizetni a 2-3 eurós tranzakciót, egy cigit sem tudsz türelmetlenségedben elszívni. Míg helybéliként, használva a Telepass rendszert (RFI), sutty, csak áthajtasz. S ha megveszed ezt a kártyát, akár egy mediterrán hajóutat is nyerhetsz, ígérik a többnyelvű prospektusban. Szóval, mindent a kedves fogyasztóért!

Még, még, még
A francia Riviéra „fővárosa”, Cannes, amúgy sem tartozik az elhanyagolt turistacélpontok közé. Aki már járt arra, biztosan szívesen emlékszik a „La Croisette-en” – a pálmákkal szegélyezett tengerparti sétányon – tett andalgásokra, egy jó „caffé au lait”-re egy croissant társaságában, a régi és új szállodák eleganciát sugárzó hangulatára. Emlékszünk a nem kis számban előforduló drága butikok – női tekinteteket vonzó – adjusztálására, vagy a férfitekinteteket vonzó sportautók és limuzinok látványára, a hangulatos strandokra, a horgonyzó gyönyörű jachtokra. Szóval nyilvánvaló, hogy a város a turizmusból él, és számító módon mindent elkövet azért, hogy még többen fényképezzék a családtagokat a Fesztivál Palota vörös szőnyegén, a filmsztárok lábnyomait sejtve. A rendezvények, koncertek – többnyire ingyenesen – arról szólnak, hogy legyünk ott, fogyasszunk, vásároljunk. Mindegy, csak költsük a pénzünket, és lehetőleg még egy kicsivel többet. Ehhez attrakció, látvány, jó szolgáltatások kellenek. A nyári programok között egy – nekem újszerű – ötletet találtam, a „Nemzetközi Tűzijáték Fesztivál” rendezvényeit. Szóval nem elég, ha csak napközben vagy az elfogyasztott vacsora erejéig tódulunk a sétány kávézóiba, éttermeibe és üzleteibe.
Mondhatnám, meghosszabbított nyitva tartás. A belváros lezárva, óriási dugó, amelynek levezetését rengeteg rendőr és csendőr biztosítja úgy, hogy a kellő számban kialakított, sétányi távolságban lévő föld alatti parkolókba terelik a népet. Majd az oda- és visszafelé vezető úton nyitva tartó üzletek mellett, az este 9-kor is 30 fokos hőségben csábítóan hideg italokat és gusztusos falatokat ígérő éttermek és bárok mentén a tett helyszínére érkezünk. A kikötő vízére telepített pontonokról szól a zene, és megkezdődik a várva várt tűzijáték. Úgy 35-40 perc alatt letudjuk. Nem rossz, de láttunk már szebbet és jobbat. Ám ami fontos. Eközben ketyeg a parkolóóra, ha már ott voltunk – és persze korábban érkeztünk, hogy legyen „jó” helyünk –, ettünk egy falatot, ittunk egy hideg italt és egy kávét. Barátainkkal négyesben így 100 euróból „úsztuk” meg a programot. Ezen a hétfő (!) estén néhány százezer ember járhatott arra még, rajtunk kívül. Nem is rossz egy estére, nem igaz?

Valóra vált álom 85 euróért
Kihagyhatatlan program: Monte-Carlo. A gazdagság, jólét, gondtalanság szinonimája. A Casino, a Hotel de Paris, a Forma–1, a hercegi palota és kertje valamint a Café de Paris (ahol persze az árak és a minőség még csak véletlenül sem találkoznak). A turistaprogram a szokásos: jól szervezett parkolás a kikötőben, nyálcsorgatás az ott álló csodás hajók látványakor, majd séta a látványosságokhoz. A Casino előtt válogatott autók kiállítása. Aston Martin, Ferrari, Lamborghini, csak egy eldugottabb sarokban jut hely egy-két Porschénak. Onnan húsz méterre, a Hotel de Paris előtt a turisták más fogyasztói célcsoport gépjárműivel fényképeztetik magukat. Maybach-, Rolls-Royce- és Bentley-bemutatót tekinthetünk meg.
A Casino és a Hotel elegáns egyenruhába bújtatott alkalmazottai nagy türelemmel és udvariassággal terelgetik a népet ide-oda, hogy a vörös szőnyegeken a tényleg oda tartozók is elférjenek. Miközben a kirándulás legrosszabb, de egyben legdrágább kávéját szürcsölgetjük a Café de Paris teraszán – hogy mi is azonosuljunk néhány percre a gondtalan monacói „álompolgárokkal” –, feltűnik, hogy az egy főre jutó Ferrarik száma messze meghaladja az eddig tapasztaltakat. Hát végül is érthető, ez Monte-Carlo. Aztán jött a meglepetés. A Forma–1 pálya egyik pontján tömeg és kordon. Lobogó Ferrari-zászlók, eredeti Forma–1-es cuccok, Ferrari pólós fiatalemberek és néhány tűzpiros nyitott Ferrari.
Hűha, mi történik itt? Csak nem valami Ferrari-bemutató? De igen! De hogyan? Nos, roppant egyszerűen. Álomváros, álomautó, mindez elérhető módon. Vezethetsz egy Ferrarit és mehetsz egy teljes kört a Forma–1 pályán (persze a megszokott városi forgalom körülményei között), mindössze 85 euró fejé-ben. Ha sajnálsz 85 eurót egy „álom” valóra váltásáért, akkor 45-ért körbesofíroznak, miközben jobb egyben fotózhatsz vagy fotózhatnak téged azok, akik még 45 eurót sem áldoznak egy álomautózásért az álomvárosban, csak álmodoznak róla.
Bevallom férfiasan, nem nyomoztam ki, hogy a gyár vagy egy élelmes vállalkozó ötlete vált valóra, de egy biztos: a sorban állók száma alapján ez pr-húzás a javából.