Máté Krisztina: „A fontos dolgokat nem lehet utólag pótolni”

Folytatódik a Trade magazin Business Podcastja

A cikk a Trade magazin 2024/6-7. lapszámában olvasható.

– Az első gazdasági témájú műsorod az Első millióm volt, amelyben üzletemberekkel beszélgettél arról, hogyan szerezték meg az első milliójukat. Neked hogyan lett az első milliód?

– Nagyon sokat dolgoztam, már egészen fiatalon. Nekem sosem volt szempont a pénz. Ha én szeretek valamit, képes vagyok el is adósodni érte. Ez igazából inkább szerelem, mint valamilyen gazdasági megfontolás. Ha azt gondolná valaki, hogy úgy élek, mint egy hollywoodi producer, akkor nagyon téved. Ez is egy tévés munka, csak a háttérben zajlik.

Máté Krisztina, a Cápák között üzleti showműsor producere

– Miért lettél a Cápák producere?

– Nagyon magaménak éreztem azt a gondolatot, hogy az üzleti kultúrát valahogy befolyásolni kellene Magyarországon annak érdekében, hogy ne legyen szitokszó a vállalkozó, hogy ne az legyen a közvélekedés, hogy csak másokat becsapva és adót csalva lehet Magyarországon üzletelni. Nekem is meglepetés volt, hogy több üzletemberrel beszélgettem, mint ahány belefért egy évadba – ezért aztán lettek további évadok –, ez már egy teljesen más közeg. Szerintem a Cápáknak is az a legfontosabb szempontja: még nagyon is van kit edukálni.

– Már többször mondtad nagyon sok helyen, hogy soha eszedbe nem jutott, hogy a műsor ennyire sikeres és nézett lesz. Szerinted mi a titka? Most erre éheznek az emberek?

– Olyan nehéz ez, mert nem tudom. Azt tudom, hogy szerintem jó ehhez a klubhoz tartozni. Ha ezt nézed, azt nem ciki bevallani, mert tanulsz is közben, érdekes, ami ott történik, az itt megjelenő figurákat nem látod másik műsorban, és jó érzés civil embereket természetes helyzetben látni.

Most már a Cápák is megszokták a reflektort. Az elején arról volt szó, hogy ők semmit nem adnak magukból, de beleszerettek a koncepcióba. Balogh Petya például nagyon sokat tesz azért, hogy mindenféle szinten megtanuljanak az emberek vállalkozni. A gyerekekkel kezdi az oktatáson keresztül, és bárhova elmegy, hogyha úgy érzi, hogy annak haszna van.

– Hogyha máról holnapra azt mondanák, hogy most nem lesz több Cápa, mit fogsz csinálni?

– Annyi mindent csinálok egyszerre. Csináltunk Liluval egy közös vállalkozást, a Lilulandet, amely közös szerelemgyerekünk, és ugyan arccal ő van benne, de a háttérből én is segítem, tehát én is hasznosítom azt a tudást, amit fölszedegettem. Tanítok mellette, intézem a két sportoló gyerekem életét, akik rendszeresen versenyeznek. Szóval nem unatkozom.

– Tanítasz. Mit látsz évről évre változni, és ez a változás milyen irányú?

– Nehéz ügy ez, mert a mi szakmánk alapvetéseinek ma már nincsen létjogosultsága. Kiállni egy katedrára és azt mondani a diákoknak, hogy az újságíró mindig igazat mond, abban – valljuk be – van némi kockázat. De arra sem érdemes hivatkozni, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”, mert a gyakorlati helyen már nem ezt hallják.

Az is igaz, hogy amikor én még a Színművészeti Egyetemen Vitray Tamás és Horváth Ádám osztályába jártam, akkor ez egy nagyon más presztízsű szakma volt. A mai fiataloknak nagyon más készségei vannak: már nem feltétlenül kell annyira gondosnak, igényesnek lenni bizonyos területeken, már más fontos. De ha belenézel egy kamerába és elkezdesz beszélni, az mindegy, hogy milyen platformon, látszik, az alapok lényegileg ugyanazok. Valószínűleg ezért is tudok még tanítani, mert egyébként már nem sok újat tudnék mondani azoknak, akik nálam ügyesebben építik saját imidzsüket.

– Mi az, amihez értesz? Meg tudod ezt fogalmazni?

– Én szerintem el tudom fogadni, hogy tévés vagyok. Biztos nagyon jó ügyvéd lettem volna, mert lyukat beszélek bárkinek a hasába. Nagyon szerettem volna építész lenni, de amikor 16 éves voltam és ezt elkezdtem, annyira adta magát, hogy ez az én utam, és én ezt akarom megtanulni, és Vitraytól és Horváth Ádámtól meg azoktól az emberektől, akarom megtanulni, akiktől végül sikerült. Ez egy szakma, amelynek jó tudni az alapjait. Ebben a részében hiszek. Azt is hiszem, hogy még talán lehet egyengetni ezeknek a fiataloknak az útját. Amin ma már az ő sikerük múlik, ahhoz már nem értek.

– Visszatérve kicsit a Cápákra, bár a tévé képernyőjén látjuk a műsort, a social mediában valami elképesztő felületet kapnak a Cápák egyenként is és közösen is.

– Szerintem ez nem pusztán egy tévéműsor, hanem egy mozgalom. Ereje van a tematikájának, annak, hogy élőben mindenhol ugyanazt mondjuk és ugyanazt a szemléletet képviseljük.

A műsor húzóerő, amire ráépíted az egészet, és nélküle valószínűleg nem menne. De amit ráépítesz, ha csak azt veszem, hogy milyen sokan nézik vissza az adásokat utólag a neten, az is nagy közösség. És próbálunk erre persze minél több szinten sokféle tudást ráakasztani.

– Ha azt mondom, hogy jövő, ez a szó, mint olyan benned kelt bármilyen érzelmet, gondolatot, akár pozitív, akár negatív értelemben, vagy ez csak egy szó?

– Ha őszintén akarok rá válaszolni, akkor csak egy szó. Méghozzá azért, mert én valahogy mindig a jelenben vagyok. Főleg, mert nem nagyon tudok tervezni. Annyi az ismeretlen szerintem most körülöttünk, és semmi olyan nincsen, amitől hosszú távú terveket lehetne szövögetni. Fontos az, hogy milyen a pillanatnyi életünk.

– Nem mindenki van annyira jelen az anyai szerepben, mint te, akinek ez nagyon fontos. Talán sokkal fontosabb, mint minden más.

– Soha nem gondoltam magamról, hogy ez így lesz, de csak így lett, és ez ellen nem nagyon tudok és talán nem is akarok semmit tenni. Anyatigris vagyok. Arról, hogy ez a gyerekeimnek jó-e, azt hiszem, őket kellene megkérdezni. Amióta vannak, azóta lényegében mindent hozzájuk igazítok: akkor érek rá, amikor nekik nincs rám szükségük, és akkor nem érek rá semmi áron, ha nekik szükségük van rám.

„Fontos az, hogy milyen a pillanatnyi életünk”

– Mennyire általános az üzleti világban, hogy ennyire fontos a család?

– Mondhatnám azt, hogy „de jó, hogy én ezt megtehetem”, de szerintem ez azon múlik, hogy én meg akarom tenni. A fontos dolgokat nem lehet utólag pótolni. Már nagyok a gyerekek, mindjárt felnőnek és elmennek. Utána majd élhetek a saját vágyaimnak.

Szerintem nagyon sokan nem találják meg jól az arányt a munka és a magánélet között. Én se tudom, hogy megtaláltam-e jól az arányt. Sőt, biztosan van körülöttem, aki tiltakozna. Az a lényeg, hogy én jól legyek a bőrömben, elégedett legyek. Természetesen folyamatos lelkiismeret-furdalásom van, hogy nem vagyok elég jó anya, hogy mégse vagyok ott annyit, amennyire igazán szükségem lenne. Szerintem simán át lehet csoportosítani a dolgokat.

– Hogy állsz a sikerhez, Kriszta?

– Nagyon nehéz erre jó választ adni, mert nagyképűnek tűnhet, bármit mondok. Az én életemben viszonylag sok siker volt, és az ember hozzászokik az apró sikerekhez. Egyrészt a lételemévé válik, másrészt nem nagyon tudja már értékelni úgy, ahogy azt kellene. Abban például nagyon rossz vagyok, hogy megünnepeljem a saját sikeremet, inkább jöjjön a következő feladat. Ez az egyik legrosszabb tulajdonságom, azt hiszem.

– Az siker, hogy rajta vagy a Forbes-listán, vagy az, hogy jól sikerült egy adás?

– A gyerekeim sikere egy kicsit mindig az én sikerem is, tehát azt igazán tudom értékelni. De még mindig tudok örülni egy magas nézettségnek is.

Talán az is igaz egy kicsit, hogy annyi siker volt már, hogy már az se baj, ha nem lesz soha többé semmi. Megvolt egy csomó olyan siker, ami életcélnak kitűzhető.

– Ha úgy döntenél, hogy mégsem hagyod abba, van olyan koncepció a fejedben, aminek a véghezvitelén még elgondolkodnál?

– Mindig van, de általában le kell ezeket nyesegetni, mert nem fér bele az időmbe mindig valami új. Most már tudom, hogy nem leszek építész, de még nagyon sok mindenről nem tudom, hogy nem leszek-e. //