Már harmadik hete –meddig tart még!?

Dr. Csík Klára
ügyvezető-tulajdonos
Karrier&Stílus

Ez a kérdés motoszkál a fejemben, de, ahogy hallom valamennyien foglalkozunk a témával. Jó kérdés, amire senki sem tudja a választ. Rémisztő még belegondolni is a „nyár közepe” verzióba, mert az azt jelentené, hogy borulnak a nyári tervek is, és utána már megint az ősz jön. Vajon, túl estünk a csúcsponton, már kifelé megyünk az egész szörnyűségből, vagy még éppen befelé? Reméljük, az előbbi.

Egyik partnerem ma írt: kérdezte, megtartom-e a május közepére tervezett oktatási kurzust. Honnan a csudából tudjam, addig 8 hét, ami soknak tűnik, ugyanakkor mindjárt itt van.

Ki hogyan éli meg az önkéntes karantént, a muszájból otthon maradás érzését – egyénenként, családonként más.

Idősebb lányom, unokáimmal, családjával élvezi az online életmód előnyeit. Unokáim szerint többet tanultak ilyen módon egy hét alatt, mint az iskolában egy hónap alatt. Készülnek, figyelnek, koncentrálnak, tanulnak. Megtanulnak fókuszáltan kommunikálni, kapcsolatot teremteni, ápolni és rendesen tanulni. Közben folyik az otthoni házimunka, kenyérsütés, takarítás, változatos étrend felsorakoztatása, mivel a kamasz fiúk nem esznek, hanem falnak egész nap. Gondoskodni élelmezésükről hosszú távon az otthon maradás elve mellett igazi erőpróba.

Az idősebb és idősödő korosztály máshogy reagál. Mi ez az egész felhajtás? Nem is olyan nagy kunszt, minek foglalkozunk vele annyit? Megéltünk x évet, békében, boldogságban, jobb és kevésbé jó időket, tettük a dolgunkat, felneveltük a gyerekeket, és mostanában, az utóbbi 3-5 évben, valami és minden változik körülöttünk. Nem olyanok a telek, nyarak, mint korábban voltak, egyre több a természeti katasztrófa, és most itt ez a vírus helyzet is. Mi jöhet még? Reménykedünk, hogy jobb lesz, de mindannyian tudjuk, nem lesz olyan, mint ezt megelőzően volt. Várhatott volna ez a vírus még 10-20-30, vagy akár 50 évet is, miért éppen most történik ez velünk?

Nagyszüleink, szüleink átélték a háborúkat, mi is küzdöttünk a 40 éves volt rezsim bajaival, de azt hittük, megússzuk nagyobb katasztrófa nélkül. Kirepültek a gyerekek, végre utazhatnánk, világot láthatnánk, repülhetnénk akár fapados járatokkal is, megnyílna a világ – és mire elkezdtük, és hozzá szoktunk, addigra újra becsukódnak (remélhetőleg ideiglenesen) a kinyílt kapuk.

Megint várhatunk, reménykedhetünk: ugye, nemsokára vége lesz? Fontos az optimista, pozitív hozzáállás, gondolkodás, de a félsz bennünk van. Igen, nem kell pánikolni, a fontos, hogy élünk, de várhatott volna. Van még pár jó évünk, ha szerencsénk van, évtizedünk, de ki tudja.

Lehetett volna jobban felkészülni, előre tervezni. Voltak-e intő jelek? Voltak és vannak. Olyan világban élünk, ami a halmozás, a még-még, többet és többet elvére épül. Most újra tanuljuk az alázatot, szerénységet, átgondolást, a B terv készítését.

Már a két héttel ezelőtti vásárlás is kihívás volt. Szokásosan mindenből egyet vettem, mert biztosan lesz a jövő héten is. Amikor láttam a felvásárlási hullámot, vettem a lapot, és én is hozzákezdtem: nem egy WC papír, hanem 3 nagy csomag, tejfölből 5, mert azt szeretjük, de összességében, a készleteink egy bizonyos időre elegendőek és újra kell menni vásárolni.

Az én korosztályom fiatal korában megtanult spórolni. A szorongó érzés újra előjött: osszuk be, amink van, mert jöhet nehezebb időszak, amikor nem lesz.

Remélem, ez nem következik be.

Eltesszük a maradékot, és a menü alapvető elve a több napra beosztott ételsor. Variálok, keverem a hűtőben a dobozokat, lábosokat, melyik kerüljön sorra. Vigyázok, hogy maradjon, sose lehet tudni, mi jön.

A másik érzés: tanuljunk meg kérni és adni.

Többen ajánlották, megveszik, amire szükségünk van. Nincs erre szükség, megoldjuk magunk – mondja párom némi felháborodással hangjában. Nem kérünk szívességet, nekünk nem kell segíteni, még frissek, energikusak vagyunk, pedig már víruscélcsoporttá váltunk.

Jó adni és segíteni a másiknak, ez jó érzés, én is kedvelem és sokszor teszem, de most, amikor nekem jönne jól, szégyellem, nekem nem kell segítség.

A segítségnyújtó szándéka nemes, tenni akar értem valamit, ami köszönetet érdemel. Az elutasítás nekem is kellemetlen, de nem tudom az első lépést megtenni: igen, szükségem van segítségre, amire eddig nem volt példa. Jóleső érzés, ha segítenek, de inkább én akarok segíteni még most is, amikor már kimondva is jelentős az éveim száma, és lehet, hogy nem kéne bevásárolni menni.

Olvasunk, netezünk, nézzük a híreket, és sorozatosan szembesülünk az álhírekkel, amelyek borzolják az addig sem nyugodt idegeket. Kinek jó ez? Még ilyen helyzetben is van, akinek örömet okoz a mások átverése, bosszantása – hát ez legyen az egyetlen öröme, és remélem még rajta is kapják, elnyeri méltó büntetését.

A pánik, rossz gondolatok helyett ajánlom, hogy az adott pillanat örömét élvezzük, amelyet egy kellemes telefonbeszélgetés vagy e-mail, egy jó film, egy jól megfőzött kaja jelent. A munka plusz örömforrás, mert ez mutatja igazán, hogy szükség van ránk. Kell a tanács, a megerősítés a fiataloknak is.

A boldogság forrása: becsüljük meg azt, és örüljünk annak, amink van. Ez a mostani helyzetben különösen igaz. Érdemes feltérképeznünk, hol tartunk most az életünk, magán- és szakmai pályafutásunk során, és mit akarunk elérni a következő években, amikor kisimulnak a környezet redői.

Túl vagyunk egy nagy bevásárláson, sikerrel. A holnaptól bevezetésre kerülő kijárási tilalom feltételeinek megfelelünk. Tetszik a svéd megoldás – a vírus szabadon engedése, jöjjön, aminek jönnie kell. Meglátjuk, most ők a tesztország, bár a körülmények nem hasonlíthatók a mieinkhez.

Ez a fajta multis, tudatos gondolkodásmód, amit a 90-es évek eleje óta megtanulhattunk, segít a viszontagságokon való túljutásban. Emlékezzünk rá, hogy a 2008-as válságot is azok a cégek élték túl kisebb veszteséggel, amelyek stratégiát építettek, és bíztak magukban és munkatársaikban. A pozitív szemlélet tanulható, nem bonyolult feladat. Mindennap keressünk egy dolgot, lehet apró is, amely örömet okoz. És ha elvégeztük a feladatot, örülünk valaminek, az már mosolyt csal arcunkra.

Ne pánikoljunk, hozzuk ki a maximumot a jelenlegi helyzetből. Fejlődjünk személyiségjegyeinkben, önértékelésben és tudásgyarapításban. Talán ez a magunkba nézés, családi, emberi egymásra találás segíti a jövőbeni élet javulását.