Magyar vándor

A hungaricum néven ismert élelmiszercsomag az egyik legegyér-telműbb reklámüzenet: kolbász, hagyma, butykos társaságában kínálja a mennyeinek gondolt magyar ízeket. Enyhe vigasz, hogy mindezt a hagyománytisztelet nevében teszi, mindenesetre az egészségmániás korban ilyesfajta élelmiszercsomagot kínálni, amolyan országmárkaként, nem lehet igazán sikeres tevékenység.A koleszterinszint-mérések időszakában zsírban gazdag diétát kevesen tartanak, így a magyar téliszalámi – ami egyébként is olasz eredetű – valószínűleg kiesik a fogyni vágyók és a belőlük élő élelmiszerláncok látóköréből. A paprikavertikum magyarországi karrierje a török időktől kezdve töretlenül tartott, míg aztán kiderült, méltán vagyunk büszkék a saját termelésű fűszerünkre, mert a dél-amerikai chilik bizony ártalmasok is lehetnek.
Ezek után jöhetne a butykos, benne bor, sör, pálinka, bár az előbbiben egyelőre verhetetlennek tűnnek a francia, olasz, kaliforniai, sőt új-zélandi, dél-afrikai nedűk. A pálinka pedig a szorgoskodó országmarketing ellenére sem képes meghaladni a közép-kelet európai, de főleg hazai ízléskultúra határait. A magyar sörről elég annyit tudni, hogy a legnagyobb feldolgozók holland, dél-afrikai, belga kézen vannak, és az egykori hazai sörmárkákkal igazán nem is lehet dicsekedni.
Lehetne persze a képzeletbeli butykosba a tényleg világhírű magyar ásványvizet önteni, de ez mint áru, (jelenleg még) olyan csekély értékű, hogy a butykos – bármiből is készüljön – és annak szállítása többe kerülne, mint maga a nedű.
Ha ezek után a modern termékfejlesztés horizontját fürkésszük, meglehetősen kevés termékre bukkanunk. Az egészségkultusz jegyében divatba jött irányzatok nagyon erős hangsúlyt fektetnek az országhatárokhoz alig, de termelési metódusokhoz nagyon is köthető bionövény-termesztésre. Ebben igazán aligha lehet versenyelőnyre szert tenni, mert két zöldség, esetleg kukacos gyümölcs közül meglehetősen nehezen választhatnánk ki még a kötelező elfogultsággal együtt is a magyar gyökerekkel rendelkezőket.
A tejipar egyelőre a francia és német ajkúak privilégiuma, bár a magyar fogyasztói szokásokhoz alkalmazkodó termékfejlesztések – például a 21 napig friss tej – kifejezetten piacképesnek tűnnek itthon is.
Valószínűleg minden hazai gyártó tudná ellenpéldaként sorolni saját, igazán piacképes, finom, esetleg még a magyar ízléskultúrát tükröző termékeit. De tegyük a szívünkre a kezünket, azért a magyar élelmiszergyártás évtizedekkel ezelőttre datálható megannyi újítása végül a kínai élelmiszerek tömeges elterjedését hozta magával. Így van ez például a mostanában induló almaszezonban is. Emlékezetes, hogy Európában a savanykásabb ízű gyümölcsleveket kedvelik jobban. Két évvel ezelőttig szerencsénk volt, mert a világot elözönlő olcsó kínai almalé édes. A kínai alma ugyanis nem olyan savanykás, mint a magyar. Egészen 2008-ig Brüsszel nem engedte, hogy mesterséges anyaggal savanyítsák a sűrítményeket. Jól jött ez a magyar almatermesztőknek, mert a nagy léüzemek kénytelenek voltak magyar sűrítményt is vásárolni. Csakhogy azóta változott a világ, és a gyártóknak már nem muszáj magyar almát venni, és keverhetik a vegyszert a kínai sűrítményhez. Tavaly a magyar termelők azért tüntettek, hogy elérhessék a kilónként 11 eurócentes ipari almaárat. Az idei szezon 4 centtel indult…
Az időről-időre újult erővel támadó magyar országmarketing sajnos híven tükrözi: ötlet még akadna, de valahogy nincs termék hozzá. Vagy finomabban fogalmazva: nem sikerült kitalálni a modern magyar eszményi alakját, aki nem lovagol, nem a nyereg alatt puhítja a húst, nem jár csárdába, és nem eszik rablópecsenyét. A müzli, joghurt, marhahús háromszögében viruló, egészséges ember eszménye pedig kifejezetten angolszász, különösen, ha a szükségszerűen a kezében lévő ásványvizes palackra nézünk.
Vagyis mindenféle országmarketing előtt föl kellene tennünk a kérdést önmagunknak, milyen is egy mai magyar? Vajon különbözik-e a századelő atyafiaitól, és ha igen, akkor miben?
Ha úgy véljük, vagy vélik azok, akik evvel foglalkoznak, hogy ma ugyanazokra az ízekre vágyunk, mint száz évvel ezelőtt, akkor büszkén vegyük a vállunkra a kosarunkat, benne kolbászt, hagymát és butykost kínálva.
Ha ragaszkodunk a hagyományokhoz, nem árt elővenni a régi receptúrákat sem, lehet, hogy ennyi idő után újdonságként hatnak. És ne felejtsük el, az igazán sikeres olasz, francia, sőt kínai élelmiszeripar maga előtt tolja ősei hagyományait, száz, kétszáz, vagy ötezer évre visszamenőleg.