Magazin: VakVarjú

A válság évei sem zavarták meg a közelmúlt egyik legdinamikusabban fejlődő, magyar tulajdonú étteremláncában, a VakVarjúban zajló következetes márkaépítő munkát. Sikerük legfontosabb tényezőiről Semsei Rudolf többségi tulajdonossal beszélgettünk.

Egy étterem alapvetően kétféleképpen lehet sikeres: vagy valami rendkívülit kínál – legyen szó konyháról, koncepcióról, enteriőrről –, vagy jó minőséget, jó ár-érték arányt biztosítva fejlődik folyamatosan. Általában az utóbbiak maradnak könnyebben talpon, és „láncosodásra” is inkább alkalmasak. Ehhez a második kategóriához tartozik a közelmúlt egyik fővárosi sikertörténetének nevezhető VakVarjú „hálózat”.

Mitől magas a VakVarjú éttermek kihasználtsága? Úgy tűnik, a tulajdonosoknak sikerült visszahozniuk a vendéglátásban közhelyszerűvé vált családias jelző valódi jelentését, és üzleti döntéseikben komoly súlyt képvisel empátiájuk.

Semsei Rudolf jórészt annak tulajdonítja elért eredményeiket, hogy a szakmát szigorúan a fogyasztó oldaláról közelítik meg. A polgári értékrend részeként kezelik a család étterembe járását; annak legfeljebb gyakoriságát határozhatja meg az anyagi helyzet véleményük szerint. Ennek megfelelően a VakVarjú koncepciójának egyik sarkalatos pontja az árképzés. Az új ételfajták próbafőzéseinek célja náluk nemcsak az ízek tökéletesítése, hanem jóval inkább annak megoldása, hogy a minőség megőrzése mellett hogyan tudják az adott fogást a legalacsonyabb áron kínálni. Az eredményt az étlapon ellenőrizhetjük: az árak igencsak versenyképesek a hasonló pozicionáltságú helyekéivel összehasonlítva.

Semsei úr jelenleg el sem tudja képzelni, hogy a VakVarjú franchise jogait eladják, valójában saját tulajdonú éttermeiket sem szereti láncként láttatni. Szerinte a vendégnek nem kell egyszerre két VakVarjút is törzshelynek tekintenie. Ezzel együtt tisztában van vele, hogy a négy üzlet működtetésében rejlő szinergiákat nem szabad kihasználatlanul hagyni. Az éttermek választéka például 70 százalékban megegyezik, a maradék 30 a szakács elképzelésein és persze az üzlet környezetén, közönségén múlik. A VakVarjúk enteriőrje különböző, ám struktúrájukat ugyanazok az elemek jellemzik: otthonosság, természetesség, sok vizuális geg, gyermeksarok, nagy különterem, és sok áthallás az elmúlt 20-25 évből. „Ma mindenki modern, letisztult vonalakat akar látni egy étteremben – véli a szakember –, az, hogy ez elemeiben néha a 90-es évek stílusát hozza, nem probléma; célcsoportunk nem kis hányada ekkor volt fiatal felnőtt!”

Hősünk, aki a Gundel szakközépiskolában, majd a BGF-en végzett, aláhúzza: a szakmát a gyakorlatban tanulta meg. Nos, ha így volt, akkor menet közben egészen biztosan összegyűjtött minden ígéretes ötletet, bevált módszert, jópofa poént – az étlapot, a berendezést, a marketingkommunikáció elemeit látva úgy tűnik, nem hagyott egyetlen ziccert sem kihasználatlanul. Az eklektika jól áll a VakVarjúnak, főleg, mert a töméntelen mennyiségű tárgy és információ között is sikerült megteremteni a harmóniát.

Az ételválasztékot zömében hagyományos magyar éttermi ételek alkotják, amelyeket a szívesen kísérletező szakácsok kreatív csavarokkal próbálnak izgalmassá tenni. Egy kis árelemzés a márciusi étlap alapján: komoly leveskínálat 1000 forint alatti tételekkel, a főételek ára 2100 és 3500 forint között mozog (utóbbi már libamáj), a hely nevét adó, többféle kemencés lángos (ez a vakvarjú) 1600 forint.

A VakVarjúban a modern vendéglátóhelyi marketingkommunikáció számos népszerű elemét alkalmazzák. A gyermekbarát attitűd szinte magától értetődik: Semsei Rudolfnak is négy gyereke van, és komolyan veszi a vendégek visszajelzéseinek gyűjtését, az egészségtrendekhez való alkalmazkodást, az ötletgazdag akciók szervezését. A profi módszerek közül is ki kell emelnünk a magyar vendéglátósok által elhanyagolt, vagy legalábbis bátortalanul alkalmazott saját márkás termékek kategóriáját. A lánc üzleteiben meglepően gazdag a választék a korrekt áron kínált, logózott (vagy másképp a varjúra asszociáló) ajándéktárgyakból és a saját készítésű/kiszerelésű termékekből.