Magazin: Új királyok

Hozott is meglepetést, meg nem is az angol Restaurant Magazine által az idén már 11. alkalommal megrendezett A világ 50 legjobb étterme szavazás.

A 3 éve legjobb dán Nomát megelőzte a tavalyi második – csúcsra ért a két Adriá mindig is legnagyobb hazai vetélytársainak számító Roca testvérek által irányított El Celler de Can Roca. Olaszországba került a „bronz”: a modenai Osteria Francescanához.

A legjobb 50-be a legtöbb étterem (6-6) az USA-ból és Franciaországból került, ám ez nem vigasz a galloknak, hiszen közülük a legjobb 16. lett, míg „csak” 5 spanyolból 3 az első tízbe került. (Csak érdekességként: egy évtizede az első tízben még 5 francia étterem neve szerepelt.)

Miértek

A Top 50 verseny – így hívják, bár a második ötvenet is közzéteszik – eredményei végső soron tekintélyelven, sok-sok pszichológiai tényezőn (és itt nemcsak az öngerjesztő folyamatokról beszélünk), valamint az utóbbi években nem kevés pr-munkán alapulnak. Egy ilyen lista összeállításának lélektani tényezőiről oldalakat lehetne megtölteni, ám jóval kézzelfoghatóbb eredményeket hozhatnak az egy-egy ország turisztikai szervezetei által a véleményvezér újságíróknak és az ismert szavazóknak szervezett bemutató túrák, és látunk összefüggést a legszebb helyezések és a New York Timesban és egy-két más meghatározó amerikai lapban megjelent cikkek között is (ezek közül egyik-másik fordítása weblapunkon is olvasható).

A Noma trónfosztásának sem lesz jó ideig pontos magyarázata, az azonban tény, hogy az étterem tavaly sem kapta meg a harmadik Michelin-csillagot, és az étteremnek volt egy komoly „élelmiszer-biztonsági ügye” is. De arra például feltehetően sokan keresik a választ, hogy a panelben megkérdezett séfek által egyébként legjobbnak tartott, remek sajtójú chicagói Alinea miért csak 15. lett a listán.

Mindenki tudja, számtalan szaklap és világlap zsurnalisztái fogalmazzák érveiket sokféleképpen: ezer sebből vérzik ez a 10 év alatt foltozgatott-toldozgatott szavazási rendszer, de jobbat még mindig nem mutat fel senki. Ha a számokat nézzük: 5 olasz és 3-3 angol, illetve kínai étterem után már nagyon „szóródik” a mezőny, sokkal több országból kerültek üzletek a Top 50-be, mint az elmúlt években. Az, hogy a Bocuse d’Orokon rendre remekül szereplő norvégok és dánok közül csak az utóbbinak van két helye a listában, nem is olyan nagyon meglepő. Ám hogy az utóbbi években hihetetlen mennyiségű Michelin-csillagot szerző Ázsiának – nem sokkal felülmúlva a korábbi eredményeiket – mindössze 7 hely jutott, azt az ottaniak erősen nehezményezik. (Persze ne felejtsük, a szavazás rendszerének sajátosságai folytán juthatott 2007-ben a második 50-be két magyar étterem is – előtte 2003-ban ez a Gundelnak sikerült, utána senkinek).
Övék a világ!

A világ még két további tényre is felkaphatja a fejét: a legjobb 10-be került egy német és egy osztrák étterem – ami korábban soha nem fordult még elő –, komoly amerikai „neveket” szorítottak ki az elit elitjéből. A másik, bár a gasztronómiai globalizáció irányait figyelembe véve talán nem is olyan óriási meglepetés Dél- és Közép-Amerika remek szereplése: 2-2 étterem jutott Brazíliából, Mexikóból és Peru­ból a Top 50-be, méghozzá úgy, hogy a Sao Paulói D.O.M. a 6., a limai Astrid Y Gaston pedig a 14. helyről tekint vissza a vetélytársakra.

És a teljeség kedvéért említsük meg: a legjobb női séf Nadia Santini, a 74. helyre voksolt olasz Del Pescatorne főszakácsa lett, a Fenntarthatóság díjával a tokiói Narisawát jutalmazták, Alain Ducasse pedig életműdíjat kapott.