Magazin: Mi is az a tradíció?

Október 4–7. között a vendéglátásban érintett szakemberek egy csoportja utazást tett az olaszországi Garda-tóhoz és környékére az MVI és a Coninvest Kft. szervezésében. A kirándulást bizonyos szempontból akár korszakalkotónak is nevezhetnénk.

A több mint fél évig tervezett túra ugyanis első volt abban az értelemben, hogy ennyi (és saját területén ilyen súlyú) szakember most először vállalkozott úgy egy hosszabb közös útra, hogy nem valamilyen konkrét alkalomhoz kötve, hanem az együttlét öröme, a jó társaságban eltölthető programok, a gasztronómiai szempontból sokat ígérő állomások „hívására” hallgatva vágott bele a kalandba. Vendéglős és cukrászikonok, séfek, beszállítók – olyan egyéniségek jöttek össze, akiket itthon bárhol megsüvegelnek a kollégák.

A szakmaiságot persze a nem hivatalos jelleg, a felszabadult légkör ellenére sem lehetett mellőzni, hiszen a profi csak profi módjára tud gondolkodni, a beszélgetések rendre a konyhához, az alapanyagokhoz, a vendéglátáshoz tértek vissza. Nem is mindig véletlenszerűen, minthogy Kovács László MVI-elnök házigazdaként tudatosan „moderálta” a buszon töltött időt. Első körben bemutatkoztak a részvevők; az élő legendák mellett az „új generáció” képviselői kezdetben talán kissé megilletődöttebben beszéltek magukról, ám a közvetlen hangulatban gyorsan oldódtak az utazók. Lassan előkerültek azok a sztorik is, amiket aligha hallhattunk volna más helyzetekben, és amikkel az idősebb és fiatalabb kollégák láthatóan meglepték egymást – nagy elődök apró titkairól, vagy éppen a külföldi sztázsolások embert próbáló, mégis felemelő részleteiről.

Na de ennyit a pátoszról – a túra fő attrakciója mégiscsak a program volt, amelynek speciális állomásait a Coninvest tulajdonosának köszönhetjük. Mindjárt a desszerttel kezdtük: Kertész Mirjam végigkalauzolta a társaságot a szálláshelyül szolgáló festői kisváros, Salo központján, ahol a látvány mellett egy arisztokratikus cukrászda csodái, majd a hely legjobb fagylaltozója nyújtott élményt. Más esetben a csokoládé-minimanufaktúra meglátogatása akár a fő attrakciót is jelenthette volna, pedig a kirándulás csak most kezdődött!

Az alaphangulatot egy tipikus helyi borászat adta: a házigazdák a helyi szőlőfajtákból készült borok és habzóborok mellett olívaolajat, grappát, limoncellót, és nem utolsósorban csodás panorámát is kínáltak a Garda-tóra. Se éhesek, se szomjasak nem maradtunk, és a csoport az ott működő kis üzletben megkezdte a kincsgyűjtést…

Nem is csoda, hogy az ezután meglátogatott, a sajtbarátok lelkivilágában bizonyára mély nyomot hagyó carpii parmezánüzemben kevés könnyű sajt (ez a fajta mindössze 32 százalék zsírt tartalmaz) és némi joghurt volt csak a menü. Ha eddig nem volt világos, ezen a pontok már mindenki megérthette, mennyivel járnak előttünk az olaszok a gasztronómia, no meg tradicionális termékeik marketingjének területén. Az 500 liter tejből készülő 30 kilós sajtgurigák ezreinek „tövében” állva házigazdánk megismertetett minket a konzorciumrendszer lényegével és a szigorú előírásokkal. A gyár 8 család termelőszövetkezete, amelyben fél évszázada szigorúan ellenőrzik a sajtkészítés minden lépését, és amelyhez bizonyos földrajzi körön kívül azért nem csatlakozhatott senki, mert a tej nem ért volna fejés után két órával az üzembe.

Kellő áhítattal hallgattuk a 6-12-25 éves balzsamecetek elkészítését bemutató információkat is a modenai Maipighi üzemben, ahol jól követhető rendszerben kerül évről évre értékesebb hordóba a sohasem évjáratos, hanem mindig „blended” termék, és az öreg, fekete hordók, meg a kóstoláskor érzett rafinált ízek megértették velünk, mi kerül 100 ml balzsameceten 80 euróba.

Ugyanígy megcsodáltuk San Daniele de Friuliban, a Prolongo üzemben a sonkaüzemet, ahol a helyi sertések hátsócombjaiból emelt egyforma katedrálisokon vezettek minket végig, közöttük a különbség – függően attól, hogy a hús a minimum 18 hónapos érlelés melyik stádiumában van – mindössze hőfokukban és páratartalmukban van.

Míg ezekre a helyekre viszonylag könnyen bejut a fizetőképes turista, az Angelopo nagykonyhagépgyár megtekintése az átlagember számára soha nem elérhető élmény. A világ nagyobbik felén jól ismert márka, amelyet itthon a Coninvest forgalmaz, 85 éves múltra tekint vissza; szerencsésnek érezhettük magunkat végigsétálva a gyár üzemcsarnokain és múzeumán. A bemutatókonyhán a cég séfje, Ugo Pradella készített ebédet a csoportnak.

És hogy a nem szakmai programról se feledkezzünk meg: a sportkocsik Mekkájában, a maranellói Ferrari múzeumban csodáltuk meg többek között azokat a versenyautókat is, amikben Lauda, Prost, Mansell és a többiek nyertek Forma1 bajnokságokat.

Jövőre irány Elzász!