Magazin: Bele lehet születni a kiégésbe?

Arról már írtam, hogy a burnout fogalmát megalkotó Herbert J. Freudenberger amerikai pszichológus (1926–1999) nevéhez fűző definíció lényege így hangzik:

„A kiégési szindróma tünetegyüttes hosszú távú fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatások következtében létrejövő fizikai-érzelmi-mentális kimerülés.” (1974)

Ha elfogadjuk ezt a teóriát – márpedig miért is ne fogadnánk el –, akkor kérdezem: valóban le kell élni három, négy vagy több évtizedet ahhoz, hogy ez a fajta kimerültség utolérje az egyént?

Megszülettünk. Csecsemőként, aprócska gyermekként nem az volt az egyik nagyon fontos üzenet a számunkra, hogy szeretnek, elfogadnak bennünket?

Az évek múlásával ez az igény egyre fokozódik bennünk, sőt, bekapcsolódik a szülői elvárás; no mikor kezd már járni a gyermekem, mikor lesz végre szobatiszta, és a sort még folytathatnám.

Kényes kérdések

Hol van az a pont, ahol olyan tartós stresszhatások érik a gyermeket, amelyeknek a következtében fizikailag, érzelmileg és mentálisan is kimerülhet, azaz kiéghet?

Nehéz lenne ezt évhez kötni. Sokkal inkább ahhoz kapcsolódik, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor a szülő vagy az óvónő, esetleg a tanára állítja olyan kihívások elé, amelyek messze túlmutatnak a képességein.

Nézzünk egy viszonyulást a gyermek részéről a kihívásokhoz: a játékot látja benne, nekiindul, megpróbálja, nem sikerül. Aztán újra nekifut, sikerül. Ez egy ideális állapot. Vagy sajnos mégsem sikerül. És ez megtörténik jó néhányszor. A gyermek feladja. Úgy gondolom, ezzel sincs különösebb gond.

Mi van akkor, ha nem adhatja fel, mert fölötte tornyosul a szülő, a nevelő azzal az elvárással, hogy márpedig ezt meg ezt meg kell csinálnod.
A kezdeti lelkesedés már a múlté, nem kapcsolódik öröm, sőt játék sem a kihíváshoz. A gyermek a próbálkozások során elfárad fizikailag, a siker, a szülői elismerés hiánya elfárasztja érzelmileg, és már nincs is kedve, mi több, nem is tud a feladatra koncentrálni.

Hogyan éghet ki markánsan egy gyermek?

Viszonylag egyszerű a válasz. Egyidejűleg többféle stresszhelyzet elé kell állítani, lehetőleg olyanok elé, amelyekkel nem tud megküzdeni, sőt, elmenekülni sem tud belőlük!

Leírok egy szomorú példát. (A történet igaz, a nevek kitaláltak.) Lacika nyolcévesen kezdett el úszni. Tanítója felfigyelt rá, tehetségesnek találta, egyre többet foglalkozott vele. Egészségesen ösztönözte, rengeteg figyelmet és elismerést adott neki.
Lacika kezdeti sikereire felfigyelt a jómódú édesapja is. A fejlődési folyamatot gyorsítandó ő maga is elkezdett a fiával intenzíven foglalkozni. A heti kétalkalmas edzések számát ötre növelte, vállalva, hogy háromban ő lesz a fia edzője.

Az apa már messze nem volt olyan türelmes a gyermekéhez, mint a hivatásos edzője. Elkezdte az időt mérni, és egyre jobb eredményeket várni a fiától.

Folytassam? Lacika nem tudta időről időre túlszárnyalni magát, édesapja dühösen vette ezt tudomásul. Ha nagy ritkán mégis javított az idején, minimális elismerést kapott.

Néhány hónap elteltével a gyermek már akkor frászban volt, ha az uszodára gondolt.

Mindezek mellett szülői elvárásként az is ott volt, hogy a fiuknak jó tanulónak kell lenni, de otthonról ehhez kevés segítséget kapott. Az „edzések” elvitték az önfeledt játékra – a feltöltődésére – fordítható idő jelentős részét, a fennmaradóban pedig Lacikának a házi feladatokat kellett csinálnia.

A gyermek kimerült. Elfáradt a teste a sok úszásban, megfáradt a szíve a kudarcoktól, és már ereje sem volt, nem is akart gondolkodni. Osztálytársaival türelmetlenné vált; megjelent nála az agresszió. A társai érthető okokból elhúzódtak tőle, kezdett elmagányosodni. Otthon a meg nem értés fogadta, és a büntetések a rosszabbodó iskolai teljesítményéért. Ennek a nyolcéves kisfiúnak társa lett a félelem, az elszigetelődés és a magány.
Kiégett. Nem kicsit. Nagyon. Alig egy tanév leforgása alatt.

Happy end?

Ma nincs.

Kérdés van.

Egy kérdésem maradt a végére, magamat kérdezem, Önt kérdezem: a fenti kis írás szemszögéből vizsgálva a kérdést, kellően figyelünk-e gyermekünkre, gyermekeinkre? n

A városi legenda kategóriájába tartozik
az a vélekedés, mely szerint csak a munkában lehet kiégni. Az meg teljesen nonszensz, hogy ehhez le kell élni legalább egy emberöltőt…
Sz%c5%91ke_Tam%c3%a1s.tif
52137.png

Szőke Tamás

motivációs coach,
burnout-specialista

szoketamas.hu