Korunk hőse

Igyekezvén kikapcsolni a külvilágot, átszellemült arccal főz a séf a neki kisorsolt bokszban. Ő tehet legkevésbé róla, hogy ezzel szinte egy időben egy másik versenyen, máshol is küzdenek kollégái, és hogy a hazai gasztronómia világának másik, sokak szerint erősebb fele nem kíván vele megmérkőzni. Nem tehet arról sem, hogy a másik versenyen vetélkedő kollégáknak így esélye sem lehet, hogy a legjobb magyarként kiutazzanak a világ legnagyobb szakmai versenyére. Szerencsére nem hallja, hogy a helyszíntől száz méterre egy sajtótájékoztatón a megosztott szakma által megosztott média egyik képviselője felteszi a nagy francia gurunak a – minthogy választ aligha várhat, egyértelműen provokatívnak szánt, tehát ünneprontó – kérdést, tudja-e, hogy a legjobb magyar éttermek szakácsai nem a nevével fémjelzett megmérettetésen vesznek részt.
A séf ezen a versenyen akar részt venni, mert az utóbbi években szakmai berkekben mindenhol azt hallotta: ez az elképzelhető legnagyobb, legszínvonalasabb. Alaposan és lelkiismeretesen készült; mint valami szegény rokon, kölcsöneszközökkel, kölcsönkonyhán. Rengeteg munkája így is meghozza gyümölcsét, megnyeri a hazai döntőt.
Eredményhirdetés után áll megilletődötten az élő legenda mellett, aztán pakol, és közben a média által nem éppen elkényeztetett szakácsként próbál válaszolgatni az őt e délután előtt még, utána már nem ismerő újságírók kérdéseire. Az eufória elmúltával nem lehet nem észrevenni a szemében a bizonytalanságot. Mi jön az obligát gratulációk után? Kik és hol fogják munkáját, tehetségét ízekre szedni, kik csak gúnyolódni, kik „na persze!”-mosollyal vállon veregetni. Marad-e ezután annyi tartása, hogy magyar versenyzőként felemelt fejjel küzdjön a középdöntőben?
Vajon eszébe jut-e, hogy a szakma – többé vagy kevésbé – meghatározó „tényezői” valamiféle különbékét is köthetnének vele? Hogy a „helyettünk mész” helyett működhetne bennük az „értünk is mész” attitűd? Hogy valós és vélt sérelmei mellett mindkét oldal nyújthatna kézzelfogható támogatást is? Hogy a „jobb” szakácsok azt is mondhatnák: itt a konyhám, itt a tudásom és az ötleteim, gyere el hozzám! Hogy a szakmai szervezetek súlyukat latba vetve segíthetnének szponzorokat keresni, vagy a gasztronómiai fesztiválokba hányt állami pénzek egészen apró hányadát megszerezni neki?
Egyedül, vagy a szakmával a háta mögött, séfünk feladata, hogy becsülettel küzdjön a következő versenyen. Nem kell azzal foglalkoznia, hogy a hazai szakácstársadalom most még visszafordíthatatlannak tűnő polarizálódása után eljön majd a béke ideje, és a szakácsok és újságírók – középen maradni próbálók és valamelyik oldalt képviselők – egyszer talán szégyellni fogják magukat mindezek miatt.
Ipacs Tamás