Kis kiszereléstörténet

Az ókori történelem során a legegyszerűbb bortárolási mód az állatbőr volt, ami ugyan egyszerűen előállítható, de sem technológiai (érlelési és tárolási), sem szállítási szempontból nem tökéletes. Ilyen bőredényekben kapták meg a római légiósok napi borfejadagjukat (vizet nem is ihattak a limeseken túli szolgálatban, hadjáratok alkalmával!), és abban is szállították.Pithosok és amforák
A szilárd, kemény anyagú bortároló edények közül az agyagásvány alapanyagúak a legfontosabbak, bár előbb alkalmaztak kőedényeket. A legtöbb történeti emlék a görögöknél található meg, bár az egyiptomiak és rómaiak is használtak hasonló edényeket borok tárolására és szállítására.
A pithos egy nagy, néha embermagas, ókori tárolóedény, amelyik az egész mediterrán térségben, de különösen az Égei-tenger környékén, Krétán volt elterjedt. A pithos egy hasas, vastag falú kerámia- vagy agyagedény volt, rendszerint lapos fenékkel, bár alakja így is hasonlított az amforához. A felülete kívülről sokszor színes, fényezett, a halvány bézsszíntől a vöröses okkerig. A legendák szerint ilyenben lakott Diogenész is. Elkészítése komoly kézműves, keramikus tudást igényelt. A borok beltartalmi értékeit jól megőrizte, de szállítása nehézkes volt.
Az ókori görögök és rómaiak amforákban tárolták a bort, számos ilyen leletre bukkantak a tengerek mélyén. Az amforák főleg alakjukban különböznek a pithostól, nyakrészük szűkebb, és a kerámián kívül más anyagból is (ezüst, bronz, arany) készültek. Ûrtartalmuk 5 és 50 liter között volt.
Az agyagedények szállításánál jelentkező nehézségek nem merülnek fel a fahordók esetében, és azóta már nem kétséges, hogy a borok érlelési technológiájában is komoly, főleg pozitív szerepük van. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a végső felhasználási ponthoz, a fogyasztóhoz való eljuttatás nem oldható meg.
Az ős kádároknak a gallokat tartják, akik az első fahordókat készítették. Lényegében az üvegfúvás korszerű kialakításáig ebben tárolták és szállították a bort.

Típusra fújva
Az üvegpalack története az üvegfúvással kezdődött, valamikor az i. e. 100-as években, Szíriában, és szinte párhuzamosan alakult ki az üvegpoháréval. Az üvegfúvás, üveggyártás kialakulása ott volt jelentős, ahol az alapanyagul szolgáló homok, és az üvegkohók fűtéséhez szükséges fűtőanyag (fa, később szén) rendelkezésre állt.
Az üveggyártási technológia fejlesztése az üvegek színezésében is megmutatkozott, és itt jelenik meg először a tudatos igazítás a borérlelési technológiához is, miszerint az italt célszerű sötét edényben tárolni. A világoszöld, fehér palackok mellett a sötétzöld, sötétbarna palackok egyre jobban elterjedtek, és bizonyos színtípusok jellemezően kötődni kezdtek bortípusokhoz, borvidékekhez. Ugyanez mondható el a palackok formájáról is, ami leginkább piaci célokat szolgált.
Mára már, ahogy szinte minden bornak megvan a maga pohártípusa (amiből a legjobban érvényesül), úgy számos borvidéknek is megvan a már jól felismerhető palackja. Ilyen például a jól elterjedt bordeaux-i, amely válla miatt a dekantálásra is kitűnően alkalmas, vagy a burgundi, a karcsúsodó és kicsit „pocakosodó” palack, vagy a nőiesen karcsú rajnai palack, amiben a Rajnai rizling (Riesling) talált otthonra.
A hagyományos palack űrtartalma 750 milliliter, de bizonyos szempontokból (ajándékozás, szállítás, illetve palackban való érés, fejlődés) kisebb és nagyobb palackokat is gyártanak.
K. Z.