Ki vállalja a számlát az étteremben?

A borravalózási szokások sem ütnek el egymástól annyira a világ különböző tájain, mint az éttermi fizetéssel kapcsolatos magatartás egy asztaltársaságban. A témáról a Guardian-ben jelentetett meg elgondolkodtató cikket nemrégiben – ezt a hejszakacsok.hu fordíttatta le és jelentette meg magyarul.

Létezik egy meglehetősen dühítő mondat, ami azonban igen gyakran hangzik el az éttermi asztalok körül. Megesik ugyanis, hogy az egyik fél korgó gyomorral és erős szívvel lemond az előételről, rosszabb esetben a desszertről is, ám az asztal másik felén ülő, aki végigette az egész étlapot bedobja a vacsora végén: mi lenne, ha megfeleznék a számlát?

Ez a probléma valószínűleg azóta létezik, hogy megnyitott az első étterem és az asztalra került az első számla. Ekkor nézett először zavartan egymásra a két vendég, s tették fel bátortalanul egymásnak a kérdést: „És most? Hogyan fizessünk?”.

Kínában a hagyományok azt kívánják meg, hogy valóságos csatározás induljon a számláért, melynek eredményeképp a természetből ismert módon győz az alfahím, a csapat legdominánsabb tagja, aki aznap este maga fizeti ki az egész asztal számláját. De hozhatnánk példát a másik oldalról is: Németországban nem ritka, hogy minden vacsoravendég külön-külön kapja meg a tételes számláját.

Az Egyesült Királyságban bár nem külön fizet az asztaltársaság, olyan bonyolult matematikai összefüggések szerint próbálnak számolni, hogy az már inkább kellemetlenséget és feszültséget szül, sőt, bizonyos tébolyult esetekben befolyással van a leadott rendelésekre is.

Azonban vizsgáljuk meg mindezt az alanyok szemszögéből! Először is ott vannak a kisétkű vendégek. Manapság mintha divatja lenne, hogy ha az ember könnyedén étkezik (és főleg egészséges BMI indexszel rendelkezik), ám szerencsétlenségére erősebb étvágyú asztaltársaságba kerül, azonnal elkezdi rosszallni a csekély étvágyát. Erre a legnagyszerűbb eszköz például a „Ne mond nekem, hogy diétán vagy!” kezdetű liturgia, amit ha végighallgatott a megszeppent alany, egyből rendelni fog egy adag csokoládé fondant tejszínhabbal, bármennyire nem kívánja egyetlen porcikája sem.

A társadalmi szokások miatt aztán senki sem kezd el az elfogyasztott adagokon problémázni, inkább csak reménykednek, hogy egyszer megjelenik egy fehér lovag, aki azt mondja: „Amanda csak egy levest és egy fél csokoládé fondant evett, a számla maradékát nektek kell szétosztani.” Szétosztani igazságosan mindenki között, aki az asztalnál ült.

Az alkoholfogyasztás kérdése általában egy másik sikamlós téma a vacsora közben. Sok esetben jobb játszani az antialkoholistát, mint elücsörögni egy üveg bor felett egész este, hiszen amikor a számla kifizetésére kerül a sor, az utóbbit mindig a nagy ivók közé sorolják, így kissé igazságtalanul ő is részt kell, hogy vállaljon a borsos számlából.

Olyan téma ez, ami a tudományos körök fantáziáját is megmozgatta már. Az Economic Journal szaklap például egy olyan tanulmányt jelentetett meg „The Inefficiency of Splitting the Bill” (A számla megosztásának eredménytelensége) címmel, melyben a szerzők azt a jelenséget vizsgálják, amit ők csak a „gátlástalan vendég dilemmájának” hívnak. „Amikor egy csapat minden tagja élvezi a vacsorát, általában kimondatlan megállapodást köttetek, miszerint egyenlő részben kell szétosztani a számlát. Ilyenkor persze egy önző vacsoravendég kivételesen jó ételeket ehet nevetségesen alacsony áron.”

Elméletük alátámasztásaképp három forgatókönyv szerint rendeztek vacsorát egy-egy hattagú asztaltársaságnak: az első csapat fizethetett külön-külön, a másik egyenlő arányban hatodolta a számlát, az utolsó csoportban pedig valaki ingyen ehetett aznap este.

Nem meglepő, hogy az első esetben lett a legalacsonyabb a számla átlagösszege, a vendégek pedig 1,67 fogást rendeltek fejenként. Ha már egyenlő arányban került felosztásra a végösszeg, akkor az átlag költség 36 százalékkal ugrott meg. És láss csodát, az ingyen kajához semmi sem fogható; ebben az esetben a résztvevők átlag 3 fogást rendeltek, így az összköltség 220 százalékkal emelkedett az egyéni fizetős forgatókönyvhöz képest. Ezt mindenesetre érdemes megjegyezni, mielőtt leszervezed a következő szülinapi vacsorádat.

Az amerikaiak egyébként kifejlesztették a maguk elegáns módszerét a számla rendezésére, s elnevezték Foodivide alkalmazásnak, s amit iPhone mobilon futtathatnak a felhasználók. A programnak hála meglehetősen gyorsan és hatékonyan dobható szét a végösszeg. Az alkalmazás kezelője egyenként megfoghat minden fogást és szétdobálhatja a virtuális tányérok között, a program pedig centre pontosan, borravalóval és adóval együtt kiszámolja az egyénenkénti összegeket. Meglehet, sasszemre és éles memóriára van szükségünk, hogy az asztalnál ülők rendeléseit észben tartsuk, különben jöhet az „és te mit rendeltél?” kérdéskör tárgyalása a vacsora utolsó órájában.

Abba pedig már bele se menjünk, hogy ki fizesse a számlát az első randin, ahol ma már elég, ha valaki a kártya után nyúl és veszélybe is sodorta esélyeit a másik fél előtt. Sokan azt mondják, a pénzügyek őszinte és fesztelen megvitatása kulcsfontosságú egy hosszú távú, sikeres kapcsolatban. Ezek szerint jobb már az első alkalommal tisztázni a kérdést, ezzel több évnyi stressztől kíméli meg magát az ember.

Ti hogyan szoktatok osztozni a számlán? Udvarias dolog megkérni az asztaltársaságot, hogy mindenki fizessen külön? Vagy maradjunk csendben és nyugodtan rendeljük meg azt a homárt?