Két évtized regénye – Jaksity György, a Concorde igazgatóságának elnöke a Business Daysen

Szerző: Gyarmati Orsolya

Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők. A bölcsesség kora volt az; meg a bolondság kora… – idézte Jaksity György prezentációja elején Dickenstől a Két város regénye kezdőmondatait.

Jaksity György
elnök
Concorde

– Mindenkinek vannak vegyes érzései ezzel a korszakkal kapcsolatban. Megéltünk sikereket és válságokat. A két vizsgált évtizedet a 2008–2010-es válság választja szét. A 2000-es évek egy gazdaságpolitikai ámokfutás volt nagy költségvetési hiánnyal és magáneladósodással, a folyó fizetési mérleg tartós és magas hiányával, nemzetközi és hazai eladósodással, devizahitelezéssel, tartósan magas inflációval, az évtized első felében prociklikus fiskális politikával és restriktív monetáris politikával.

Ez egészen addig tartott, amíg el nem kezdtünk „csomagolni”: egyik csomag jött a másik után, próbáltuk stabilizálni a gazdaságot, de erre már nem volt idő, mert teljes gázzal belerepültünk a 2008-as válság nevű betonfalba. A nagyon sajátos, de tankönyvi expanzív fiskális és restriktív monetáris mixnek köszönhetően 36%-kal reálfelértékelődött a forint – ez következett abból a gazdaságpolitikából és környezetből, amelyben működtünk – foglalta össze az első szakasz ok-okozatait Jaksity György.

Merre billen a mérleg?

A válság mindenkit megtanított arra, hogy min kell változtatni, mondta a Concorde igazgatóságának elnöke, ha nem akarunk tízévente csődbe menni. A második évtized első pár évének útkeresése után az évtized második felében egy jól kirajzolódó és most már az EU-s pénzek nagy részének beáramlásával támogatott fellendülés indult elég magas GDP-növekedési ütemmel. Közben a nemzetközi adósságunk drasztikusan csökkent, amiben szerepet játszott mindaz a hitelleépülés, amit a gazdasági válság kikényszerített, az EU-s források beáramlása és egymillió külföldön dolgozó magyar hazautalásai – ezek mind a nemzetközi egyensúlyunkat javító tényezők, amelyek nélkül talán ugyanott lenne a nemzetközi adósságunk.

– Mindehhez kaptunk egy „kellemes segédletet” is, ugyanis egy nagyon erős dezinflációs, már-már és időnként deflációs világgazdasági közeg vett minket körül. Így az a gazdaság, amely klasszikusan visszatérő módon inflatorikusan tud csak nőni vagy kilábalni valamilyen adósságproblémából, kapott egy mankót, és szép lassan nálunk is stabilizálódott az árszínvonal-emelkedés üteme, sőt, még mínuszos számokkal is találkoztunk.

És ennek a történetnek a végén talált meg minket a vírus. A gazdaságpolitika az évtized második felére itt is prociklikussá vált, tehát mind a monetáris, mind a fiskális politika az amúgy is meglévő növekedést hajtotta tovább. Ennek eredményeként leértékelődő forinttal találkozunk – mutatott rá Jaksity György.

Sereghajtók vagyunk

A két évtizedre egyaránt igaz, hogy nagyjából ugyanúgy nőtt a gazdaság, jelentős volt a deviza le- és felértékelődés. Míg a rossz gazdaságpolitikájú 2000-es években euróban mérve 6,5%-os növekedést produkáltunk, addig a reálleértékelődő forinthatás a 2010-es években egy lényegesen rosszabb euróban mért gazdasági növekedést hozott. Jaksity György megdöbbentőnek tartja, hogy mindazzal a stabilizálódással, a pénzáramlásokkal és a válságra való reakcióval, amely a 2010-es évekre jellemző, pont ugyanott volt 2020 végén az államadósság/GDP-arány, mint az időszak elején.

– Eltelt tíz év, bejött több mint 50 milliárd euró ingyen pénz. Egy elég magas, és az egész világgazdaság szempontjából nagyon jó gazdasági környezetben zajló növekedés történt, ennek ellenére az államadósságunk nem csökkent. És ami az igazán rossz hír, hogy közben a GDP 10%-át kitevő nyugdíjpénztári vagyont kevés kivételtől eltekintve államosítottuk, tehát tartalmilag ez a 80% rosszabb, mint az előző 80%, hiszen már fölszívta magába azt a megtakarítást, ami egyébként arra volt hivatott, hogy a magánnyugdíjat biztosítsa. És mi történt a sok pénzzel, amit kaptunk? Ma már 70 milliárd euró körül járunk, ennek nagy része 2010 után jött be, de a 2008-9-es 10-es projektek gazdaságra tett hatása is inkább a rákövetkező években kezdi kifejteni a hatását. És mit értünk el? A velünk együtt csatlakozó közép-európai országok közül a legkevésbé zárkóztunk fel az EU-s átlaghoz bruttó hazai termék/fő vásárlóerő-paritáson számolva – vont mérleget a Concorde igazgatóságának elnöke.

Nem a születésszámot kellene erőltetni

Jaksity György úgy látja, az ország legfontosabb problémája a versenyképesség. A 2008-as válság minden országot megviselt, de az utána bekövetkezett felpattanás is igaz volt mindenkire. Magyarországon ez elég drasztikus volt, ám még így is nagyságrendekkel maradtunk el a másik három visegrádi ország mögött, és még inkább az európai átlaghoz képest.

– Valami valahogy nem akar nálunk működni. Mi lehet ez? Tőkéhez, technológiához ugyanúgy hozzáférünk, mint bárki más. Munkaerő-áramlás szempontjából sem vagyunk hátrányban. A magyarázat roppant egyszerű. Bruttó hazai termékünk attól lesz, hogy valahány ember valamilyen termelékenységgel dolgozgat. Ám, ha 90 ezer ember születik egy évben, és 130 ezer meghal, akkor két megoldás van: vagy megpróbálunk a 90 ezerből kilencvenegy-, -két-, -háromezret csinálni, vagy nem engedjük, hogy 20-30 ezer olyan ember meghaljon, aki egyébként megmenthető lenne. Úgy vélem, inkább az utóbbit kéne csinálni a születések értelmetlen erőltetése helyett.

Ráadásul semmit nem lehet elérni az élve születések számának javításával, ugyanis közismert, hogy a termékenységi arányszám a jövedelem nagyságával ellentétes irányba mozdul el. Az, hogy egy fiatal pár csak két gyereket akar, az senkinek nem tragédia, az viszont, hogy idő előtt meghalnak a szüleink vagy a testvérünk, az igen. És ezzel nem foglalkozunk. AZ EU 28 tagállamából az ötödik legrosszabb helyen vagyunk az elkerülhető halálozások arányát nézve. Ez a 130 ezerből 20-30 ezer ember. Őket kéne megmenteni – hangsúlyozta Jaksity György.

Túlélésre (sem) játszunk

A szakember úgy látja, a fenti probléma fő oka az, hogy nagyon keveset költünk egészségügyre. Előadásában elmondta: 2006-ban már történtek forráskivonások az egészségügyből, később pedig a bruttó hazai termékhez viszonyítva további forráskivonásokat eszközöltek. Az egészségügy szempontjából az egyik legmérvadóbb szám az, hogy mennyi a közösségi, tehát az állam által finanszírozott ellátások költsége a gyógyító-megelőző szolgáltatásban. Egyértelmű az összefüggés aközött, hogy a közösségi kiadások aránya mennyi a bruttó hazai termékhez képest: jelenleg ez az érték 5% környékén van, de egészen 9%-ig lehetne növelni, ami hozzájárulna a várható élettartam növeléséhez és az egészségben eltöltött évek számának emelkedéséhez.

Jelenleg egy átlagos magyar embernek egy súlyos betegség esetén töredéknyi esélye van a túlélésre, egy átlagos európaihoz képest. Norvégiában, Írországban és Dániában is magas a daganatos megbetegedések száma, de sokkal jobb a gyógyulási arány. A vezető halálokok esetén nálunk a mortalitás másfél-kétszerese az európai átlagnak.

– Mi történne, ha ezeket az embereket sikerülne megmenteni? „Találnánk” 150 ezer embernyi plusz munkaerőt és mintegy 1000 milliárd forint GDP-t. De nemcsak az számít, hogy hányan dolgozunk, hanem az is, mire vagyunk képesek, mennyire vagyunk képzettek és a képzettségünk mennyire tartja meg a használhatóságát az élettartamunk alatt. Annak idején az első nagy találmányok bevezetésével, például a benzinmotorral, az elektromossággal, a távközléssel csak évtizedek alatt lehetett eljutni az első 50 millió felhasználóhoz. Ehhez képest a Tik-Toknak ehhez mindössze két hétre volt szüksége. Éppen ezért ma már nem elég, hogy valakinek jó eredményei voltak az egyetemen, mert a tudás effektív avulása mérhetővé vált.

Hogy miért érdemes tanulni, arra egyszerű a válasz: mert lényegesen jobb életszínvonalat kapunk, Magyarországon is szépen lehet keresni diplomásan, sőt, nálunk van a legnagyobb prémiuma a tanulásnak. A gond ott van, hogy hogyan és mit tanítunk, ráadásul ma már nem lehet abbahagyni a tanulást az egyetem után, az élethosszig tartó képzés, a life long learning lett a kulcsszó. Sajnos a hazai egyetemek nem tartoznak az élvonalba: a világ 500 legjobb egyeteme között ez idáig nem volt magyar. Eközben a magyar pedagógusok menekülnek, mert nem kapnak elég fizetést.

Az EU-s átlaghoz képest egyébként nem költünk keveset oktatásra, de rosszul, rossz intézményrendszerben költünk, és kevés jut arra, hogy motiváljuk a pedagógust. Egy kezdő tanár az országos átlagbérhez képest már csak 50%-ot keres, így érthető, hogy nincsenek betöltve az állások: az elmúlt években megduplázódott a betöltetlen munkahelyek száma, miközben az elöregedés nagyon erőteljes a pedagógustársadalomban – mondta Jaksity György.

Lerobbant a társadalom

A Broken Society Survey idén nyáron 25 országban végzett felmérést arról, mennyire működik a társadalom. A kutatás szerint a magyarok 72%-a ért egyet abban, hogy lerobbant a társadalmi rendszer. 81% gondolja azt, hogy a rendszer romlott, és arra épül, hogy a hatalommal és gazdasággal bíróknak kedvezzen. 63% szerint hanyatlik az ország, 40% úgy véli, hogy az országnak „erős vezetőre van szüksége, aki akár szabályok áthágására is hajlandó”, míg 72% úgy nyilatkozott, hogy „erős vezetőre van szükség, hogy visszaszerezze az országot a gazdagoktól és hatalmasoktól”.

És hogy mit hoznak a 20-as évek? Jaksity György erre úgy válaszolt: mindegy, mi lesz a választások kimenetele, semmi nem fog változni. A kérdés szerinte inkább az, hogy történik-e valami, ami felrázza a társadalmat.

– Nagyon nem lehet már javítani a rendszert, de tegyük fel, hogy sikerül, és ha van olyan világgazdasági környezet, ami most jobb, mint a korábbi évtizedekben, gazdasági jólétre látok tartalékokat. Van egy tesztsor Hans Rosling Factfulness (Tények – a szerk.) című könyvében, amely arra kíváncsi, mennyire tudjuk, hogy áll a világ szegénység, halandóság, születés, fejlettség terén. A tizenhárom kérdésből átlagosan kettőre tudnak jól válaszolni az emberek, ami azt jelzi, hogy többségünk sokkal rosszabbnak gondolja a helyzetet, mint amilyen valójában. A kihívások persze nem kicsik, de továbbra is lehet nagy lépéseket tenni előre. Ahhoz azonban, hogy változtatni lehessen ezeken a problémákon, valakinek oda kellene lépnie. Egyre jobb reakcióidőre lenne szükségünk, hogy ugyanolyanok, vagy jobbak legyünk, mint a versenytársaink. Ha azonban ez nem megy, veszítünk a versenyképességünkből – zárta előadását Jaksity György. //

A fenti cikk a Trade magazin 2021/12-01. számában is megjelent.