Helytállni New Yorkban, XIII.

Oláh Roland, aki a Café Ertét vitte séfként itthon a legeslegjobbak közé, tavaly júliustól Amerikában próbál szerencsét. Élményeiről folyamatosan beszámol lapunknak.

A család hazautazása után kicsit egyhangúan telnek a napjaim, de egyszer csak megcsörren a telefonom: Arik Bensimon keres, lenne-e kedvem Stamford egyik legkomolyabb éttermében, a Napa&Coban dolgozni.

A dologban az a legpikánsabb, hogy ide már egy évvel ezelőtt jelentkeztem, akkor Arik azt mondta, hogy túlképzett vagyok, New York való nekem. Ezúttal egy belga ismerősömön, egy L’Escale-os kolléganőm férjén keresztül kerültem képbe. Mostani beszélgetésünkkor mondom neki, hogy jelenleg van egy jó állásom, és nem hiszem, hogy ő ugyanazt a pénzt kifizeti nekem. Ettől függetlenül belemegyek, hogy egy napot dolgozom ott ingyen, hogy megnézzem a helyet. Most rendkívül fontos számomra a kapcsolatépítés, ezért nem érdekel, hogy nem keresek, de megismerkedek pár új szakáccsal, és ki tudja, milyen lehetőség adódik ebből később.

H

Szerdai napot beszélünk meg, mert akkor vagyok szabad a Martelben. Arik a CIA-ra járt, és New Yorkban dolgozott sokáig, majd a La Panetiere francia étteremben volt konyhafőnök-helyettes Rye-ban, ezután lett a Napa konyhafőnöke. A helyettese, Mike, nagyon rendes srác, ő Robuchonnál dolgozott sokáig. Barátságosan fogadnak, és minden kérdésemre próbálnak válaszolni a nagy rohanás közepette. Itt is két csapat dolgozik: az ebédet és a vacsorát nem ugyanazok csinálják. Arikkal abban maradunk, hogy tetszik neki a munkám, minden szerdán menjek dolgozni, természetesen már pénzért.

H

Szerdánként a Napában: legalább nem kell sokat otthon lennem és nézegetnem az üres lakást. Ez az időszak még rosszabb, mint amikor először hagyott itt a család, mert akkor még nem volt itt semmink, most meg nézegetem a kislányom berendezett szobáját és tudom, hogy ebben a pillanatban a nagymamánál alszik nagyokat.

H

A délutános csapatban ismerkedek meg Daniel Nurickkel, aki később a legjobb itteni barátom lesz, és aki hozzásegít, remélhetőleg, eddigi legnagyobb lehetőségemhez. Fiatal srác, tele rengeteg jóérzéssel, ami ehhez a szakmához kell. Az első perctől kezdve nagyon jól kijövünk, és még az első napomon szól, hogy tud nekem egy jó lehetőséget egy francia étteremben a La Panetiere-ben.

H

Másnap csörög a telefonom, hogy reggel el kellene mennem Rye-ba, és találkozni Jacques Loupiaccal, a tulajdonossal. Daniellel megyek az étterembe, ahol olyan érzés fog el, mintha Franciaországban lennék. A dekoráció és minden egyes apró részlet nagyon francia. Mr. Jacques-al az étteremről, rólam, meg úgy általában az elképzeléseimről beszélgetünk. Abban maradunk, hogy van munkám, nem sietek, ha úgy gondolja, majd hívjon. A beszélgetés végén Daniel körbevisz az étteremben; teljesen otthonosan mozog, mivel az is kiderül, hogy ő is dolgozott itt. Hihetetlen benyomást tesz rám a hely és az alatta található közel ezerféle bort raktározó pince – vannak itt palackok még az 1700-as évekből is. A konyha hihetetlen. Nagy és öreg, tekintélyt parancsoló, nagy francia tűzhelyekkel, egymás mellett sorakozó pályákkal. Nem akarom elhinni, hogy egyáltalán szóba jöhetek egy ilyen étteremben.

Fel vagyok dobva a lehetőségtől, és hívom is a családot Magyarországon. A honlapot megnézve a feleségem is úgy gondolja, hogy megtaláltam, amit kerestem.

H

A nagy hurrá-hangulat után vissza a hétköznapokba: csinálom a dolgomat, mint eddig rendesen, és a Napába is járok dolgozni, méghozzá dupla műszakra, azaz ebéd- és vacsoraszervizre egyaránt. Mindjárt a második napomon közli a séf, hogy ma a tésztás pályán fogok dolgozni. Körülbelül tíz étel tartozik hozzám, és mivel senkinek sincs nagyon ideje, csinálom magam, ahogy tudom. 150 vacsoravendég elsőre, ráadásul imádják a friss tésztákat. A vacsora végén Arik, mielőtt hazamenne, megköszöni az estét, azt mondja, nagyon rendben van a munkám az első este, ami nem volt éppen sétagalopp.

A sikerben igazából szerintem az is közrejátszik, hogy megadom mindenkinek a kellő tiszteletet még akkor is, ha én vagyok az idősebb. Jólesik, hogy sokszor kétirányú ez az érzés, és jólesik az ilyen napok végén hazamenni. Folyamatosan bizonyítani akarok, feltehetően ez visz itt előre engem. A Martelben imádják a napi ajánlataimat, az étterem folyamatosan tele van, szóval nem unatkozom, annak ellenére, hogy nincs itt a család. És persze a La Panetiere-be való esetleges felvételem is állandóan ott van az agyamban!